Álltunk az Uffizi Rubens hentespultjai előtt,
nyakunkban süldőlány súlyú kisdedünk, Kis Hölgy,
s bár képzeletünk terméke csak, hogy itt van, mégis úgy hányt,
oly iszonytató csőrepedés-íveléssel,
főnyomócső-sebbé szétszakadt szájjal fuldokolva,
mint New York és Rio de Janeiro, Tokio és Moszkva
rákos felhőkarcoló-daganatai alól a kiszabadult kloákavíz,
a jég- és szurokszínű szökőár-szörnyfej,
mikor csattogva előrehajtják kígyótorkú vízsugarai.
Mint lótetűt az ásó kék undorodása, trolibuszt görget,
sültkrumpliként megrepedt autóbuszt lenyel,
légkondícionált gondolafekete autók dudáiba
nyakba szúrt malacok eunuch-nyöszörgését tömi,
és selyemfüggönyös kocsiablakra préselődik
az első, a tizedik, a századik eminenciás poloska-arc.
Szétlapított orr, görcsösen tapadó csigatalp száj,
a gúvadt szem zselatinkockává dermedt segítség-esdeklésével,
ki egymaga, ki testőrei között
a kloákahányadékon megfojtva vonul.
Íme, középkori paloták kőhomlokzatából
ahogy kitüremlenek az ősök címerei,
látszik magazinpofájuk
a forgó halálból kidomborodva!
De hiszen Rubens hentessegédei mérik a húst!
Dölyfös zsírkockák torlódnak össze a keret arany marcipánján,
s a sikoltozó hústorony-lányok,
mint a kihűlt húsleves mosolyognak.
Három lenhajú hölgy széllel-bélelt lenruhában,
„Tutanhamon” aranyszögeccsel kivert bőrövvel hasukon
körbefogják a gyűrött fogpasztareklám kinézetű férfit,
s Rubens vásznait habzsolják mellé fagylaltként.
A Kis Hölgy semmi riadalmat nem okoz.
A legszúrósabb szemű teremőr sem veszi észre,
őt sem! nemhogy illetlen rosszullétét.
Úgy látszik, szüntelenül hányó kisbabánkkal,
láthatatlan, ám mégiscsak kamaszméretű pucérsága ellenére,
jólnevelten surranunk ki a palotából.
Csak Botticelli kapdos két kézzel feleségem vászon vállpántja után.
Vigyük a szabadba magunkkal, kiáltja, megfullad itt,
az émelyítő aranyszemét-rothadáson,
Vénusza ahol megkékül,
s a Primavera
virág helyett
dinamitrudakat kötöz ruhájára,
hogy alkalmas pillanatban – más jó társak nevében is –
ezt az aranyrák Világmúzeumot
levegőbe röpítse!
S csakugyan,
összenőtt vállunkon Kis Hölgyünket
a kapu testőrei között menekítve,
eszünkbe jut az Uffizi kályhavörösen izzó sarka.
A fölrobbanni készülő öntöttvas már megrepedt,
s El Greco, a szemét közé zárt spanyol,
büntető angyalszárny-lángcsóváját
kivágni készült a szemünk közé.