(Sába éneke:)

„Lebújtam itt – magam –, ahol te zsongsz fülemben.
A rím kigyúl a léc fokán, s palánkra csap
rugalmas édes-ostorú verőfény-szavad:
virágfehér menyasszony-ágyán bonts ki engem.

Szövődj testembe árokalji föld-meleg!
S lezúduló sugár, azúr mögül titok-hang,
a kórterem fölé, te Amputált, kiloppanj:
felébred itt halálba űzött istened.

Göröngy-fejét taposta lábad?! – Ujjaim nézd:
a Száj remeg, Szemében: én s te! S gyújtja ingét
időtlen-édes égbe-földbe röptü nőn;

te: Ő, s szemöldökében én heverve hosszan
ölembe zárt fejével így ölelve voltam
lebújva itt – magamban –, s istened szülőn.”