Fújják harsonások, földagad képük.
Befelé fordult szemgolyó-tojásból
visszájára torzult pelikán tör rést
(önfeláldozás, címerállatod volt):
rettegés-szörnyünk arcunkba váj csőrt,
májunkat falná, fölkortyolná vérünk.

A Körforgás kész hát! Noha, mint dermedt
eszelős agyban szétvert hangraforgó,
áll a röpülés. Gödrön az Ős-szél: áll.
Halottasházunkon keresztülzúgva
zúduló kőtábla függ esésében.

Megfagyott Poklát fojtja el bal és jobb.
Szent és bandita: harapófogóban.
Középen az Idő kitömött baglya;
üvegszemében engedékeny perc sincs.

Sohasem hittem, hogy Jézus előlép
– anyja, miként ha Ádám bordájából,
tapad fiához (a szeretet: Isten!) –
s fölemelt jobbjával kettévág, mi egy vagy,
elveszett Teremtés. Nincs többé bűntett.

Költeni annyi, mint emberré tenni
– rettegett Állókép – sóvárgott Túlnant.
Vers, te anyánktól tanult odaérés:
Mária letörli fiáról a szégyent.