Tornyok között szarkák, csókák csatája dúl.
Farsang utolsó napja van.
Savonarola saját ízlésű Pokla
szorgos gyerekkezek közt nő a Téren:
könyv és festmény.
Csigáshajú suhanc, kinek
utóda, rá ötszáz évvel,
épp Boccaccióval csigázza magát
édes magömlésig,
betűre betűt, Boccaccio fölé
Petrarcát, Pulcit untan hajít,
ám némely kép előtt
formás hátsóját zavartan kitolva
árnyékos has alá rejteni igyekszik
fölmeredt vesszőt:
szép Bencina összefogott melle közé
Viscontiak idomított párducaként
szökkenne nyulászni.
Pedig csak festmény.
Akárcsak Lena Moralla,
kire ő a szemét se merte vetni,
ha felöltözötten sétált a túloldalon,
csupán a Dóm-homályban,
a kórus suhancai közé bújva
gondolt rá erősen, szomszédjával
unaloműző játékba fogva
a karing alatt.
Most látni róla:
osonna a dómhajóba,
beállna a társa mellé,
s míg Moralla ködteste kiszállna
markuk izzó foglalatából,
a Nap aranypont-sűrűdése
rajzolna nyíló-csukódó térdet,
leomló szurokszín függönyt
táruló titkok földcsuszamlás-ritmusára.

Egyetlen tűzpont az autodaféból.
Mutáló keresztes.
Majd tisztes aggokat botoz
s lányszobák tükreit töri.
Ki látná őt, mikor Morgante
hadverő harangnyelve se tart féken
lánghadakat,
s Margutte csudás szörnye
vele együtt omlik hamuvá.
Faustina lába is kigyúl,
Bencina melle
fekete füstbe csavart lánggal sziszeg,
sziszeg a huszonkétezer aranyat érő gúla,
s öklét tehetetlen a Városra rázza
az épeszű kalmár,
ki hiába ígért aranyat bigottnak
képért és betűért.
Ropog, pattog a máglya, mintha
Lorenzo Magnifico föld alól kihangzó
farsangi verse volna:
„Milyen szép a fiatalság!
Mégis elszalad!”