Szeptember hintója karikázik tóba,
küllője vizet hány, nagy iszapbékákat.
Fújtat paripája, kapál a patája,
vége van a nyárnak. Elhajtott! Nem láttad?

Most még csak sárgállik, de őszre bíborlik,
egy-két levél repked sápadtan öledbe.
Levelek közt levlap: rád gondoltunk tegnap.
Táncolva lépkedtél köztünk fel a hegyre.

Hegy tetején aztán két-két kőoroszlán
kapukon átenged: Orvieto nyílik.
Ott vigadunk estig, dómját festők festik.
Karunkban röpülsz el, vissza, Budapestig.

Persze: mindez álom. Ülök s kitalálom,
ha a szemem húnyom hosszú alagúton.
Hol távolban látlak, hol meg átfon lábad.
– Vonaton írtam ezt? Vagy füledbe súgom?