Mantegna!
Órákig néztünk
Gível és fiammal.
Előbb csak turista-fényben,
később a homályban is.
Láttunk is, nem is.
Évszázados
és modern kopás,
mint két papucsa
a tébolyodott táncosnőnek,
Pusztulásnak,
hallod, fölszántott jócskán
itt is, ott is.
Fölülbélyegzett
Téged a semmi!
Pörgette ringyója papucsorrát
festett vakolatban.
S ha papucsa szétfoszlott,
csupasz lábujja tördelte tovább
nyögő repedésed,
mígnem a felbőgő gép
ártatlan szörnyetege
vasfarkú bombáival
nem aprózta tovább a gonoszt:
egyetlen rántással
faladról letépett!
Nézlek – legalább azt,
amit a „hangyák”
belőled visszahordtak.
Nézünk – elhűlve
kölyök-voltodtól.
Tizennyolcévesen
én mit csináltam?
P. M. színművésznő
szeretője
voltam
akkor.
Cukros-citromos lencse-evő.
Röhögtető „szerkesztő úr”,
disznóhúsra
likőrivó.
Éjfélkor
vacsorázó.
Hajnali hatkor
másnapos
szilvaevő.
Egy kárpitossegédből
lett
alispán
levetett
alsóneműjében
se szolga, se úr –
egy fordított
biciklista,
fölfelé taposó –
nevetséges,
bokáig lecsüngő
álmodozásából
fának csapódó.
Délelőtt, alkonytájt
hegyi házba hazalopakvó,
ablaka alatti fűben
alvást színlelő,
a szobaasszony nevelte gyermek
papírbabáit
előbb kifestő,
később extázis-oktató,
kicsavart végtagú
szerelmi
próbabábu.
Minden paradicsombozóton
átvetett pillantás
nekem szólt,
a sírgödör
túlsó oldaláról is
kampósította
mutatóujját Éva,
a szemöldöke is
lépesmézből volt.
Rossz verseimből
rossz cikkeimbe,
körbegépeltem őt
a gálosfai erdő
levélsűrűjébe –

De hol volt számomra
egy Ovetari?!
És csupasz gótikája?!
A tizenhárom
üres
falmező
misztikus
röntgensugárzásban,
hogy az érettebbek,
Pizzolo,
Ansuino da Forlì,¹
Bono da Ferrara²
hét megkezdett
vagy versengve
együtt készült
fali síkja
épp e benső fénylés
árnyékától
szövődjék
mély sötétségbe,
míg suhancszemem előtt
kitárul
a rakott kő
mások elől
rejtett tökélye,
a legbelülről
kiütköző képsor
(a lélek legbenseje,
mintegy a kő
napfény-nem-járta
legközepéből),
készen,
megmásíthatatlan színben
és szerkezetben,
mint kisgyermeknek
a kifestő-minta!
Hogy vaksötétben is
felhordhassam
festék-vakolat rétegeim,
hiszen a falsík
kifestő-könyvem csupán.
Jól megtanultam,
hogy festékemmel
vonal közt maradjak,
ami pedig a színt illeti,
mintám nemcsak előírja:
kékre kéket,
rőtre vöröst –
nem, nem!
A csoda itt kezdődik:
lehetetlen,
tanulatlan,
keveretlen,
érleletlen,
elkapkodott,
összezagyvált
kékem a kéken átlényegül,
kékké válik,
vizenyőjét elfolyatja,
mocsár-árnya fölszívódik –
nem értem hogy,
csak imádom,
ahogy tőgyet rántó,
sövényszövő,
tetvet, férget szétmorzsoló,
hímvesszőmet szorongató,
vasbaltámmal fát hasító,
kutyám Brentán megúsztató,
farönk alá kulcsolódó
vaskos, vörös suttyó-kezem
szögletes és gyászos körmű
ujjaival
fest az Isten.

* Ansuino da Forlì, Bono da Ferrara (jegyzetek)