Megénekelnélek, te, szelíd hattyú,
amint átkopogsz az égaljon, hajnal,
kamaszlány aktú – s közben alig élek.
Találkozni jössz döglő szamaraddal?

Kiáltanék, ha nem kormozódna rám
e meddőhányó kopárságú álom.
Betömte a szám. Öreg vagyok, béna.
Megterítettek. Fal korgó halálom.

Hogyhogy nem látod? Párkám fara, képe,
e latrinalyuk-vinnyogás megigéz?
Lépsz gödörébe – s angyalfiúd áll ott
kadáver helyén, Sábám! (Vagy Szent Teréz)?

Rózsállsz a gödrön, ha Léthe utolsó
csöppjét is a Föld belőle fölitta.
Színültig e korsó szája: nyílsz, s ömlőn
óceánnyi mennyt töltsz holtába vissza.

Fiatal tojáshéjrepedezésű
alattunk a Föld – csak nevetsz rám, Sába.
Aventinus rézsűn naplement ás éjt.
S dög szamaram lesz részeg vitorlása.