1

Sokáig tűrtem a börtön odvait, puhány,
homorú hasu vén közt
gyerek, ki épp kitalál a zöld homály elé,
hol a játszva kivágott
piciny szivet Szerelem nevű folyóba öntsd
s belemerj: kihalászva é-
dened lesz újra, s telíbb madárcsivitje, mint
mielőtt kaszabolt a Vágy;
hol halni jó, s lehetetlen; földig ér az ég,
ki-be repdes a szárnya, s még
az sem világos: a szárnyad. Árnya hűvösen
fed el, azt hiszed: óv majd.

2

Ha már kivágva a kőre, lépcsején gurulsz,
helye mar; csupa vér borít,
a csonk sebén rögösül, s te érzed végre: volt,
s mire volt, lehetett volna ott
repülve orgonazúgató egekbe föl
– Tefeléd az a toll szállt! –,
akár a síplyukon illegő zenére mind,
tolakodva a cickány
előszökell üregéből, úgy özönli be
zugomat tömegével
a Város, őszbe-csavart fejemre vak rögöm,
s belereng: csupa szárny borít!

3

Mi reng belé? Se a tengerár, se part. Hiá-
ba a kert füve-selymén,
ha végiggördül a napsugár s kitáncolnak
levegőbe a rózsák.
Öreg, ki már beleszórta vízbe mind a bű-
völetét, s lehajolva vár,
hagyom, vigyék, ami nincs; a csonk se mar-sajog,
simogatja a kéz, ha ér.
Kifosztva, mind milyen egyformák leszünk! A szárny
helye bennem, a csonkolt,
s a képzelődve kitárt a hátatok hegyén.
Elemelve varázsunk.

Ház tetején itt, esteledőben
nappali ablak hány egü ajtó?
Megjön a csillag; tudja: mi várjuk;
lép, ahogy otthon fákra lehajló
szép jelenése jött.

Suppie Carlo (úr s szoba-szellem)
macskabarát árny, jómodorú holt,
hátra becsosszan, s majd’ töri lábát.
Víg idejében nem homorú volt,
s szétrepedő e kő!

Éjszaka tócsát ringat a holdfény
tört közepén: ott isznak a férgek
hold-levet! Angyal szút itat-ápol:
körme alól húz görbe fakérget.
Pincebogár sor áll.

S szomjasan indul majd lefelé mind.
Vissza, ahonnét vándorol egyre;
fába szorul bús járatot ásni,
szétszedi napját száz izületre –
s éj-idejére vár.

Csúszna a lépcsőn négy emeletnyit,
újra ihasson: várja sorát csak.
Szembe az ablak négyszöge nől még –
épp idefér mind! Angyala szárnyal.
– Hátha a perc kibont?!

S Suppie Carlo? Mért csoszog erre?
Háta mögött már rég ez a Föld, nem?
Mit keres itt még? Téved-e? Kortyra
les – ki a fényt csak dönti az égben?!
Részegen így bolyong?

És mi? Mi aztán rejtelem! Árva
két kirekesztett – két boldog gödény!
Isszuk a spongyán, fent, ecetünk – s be-
lőle lecsurran ránk, szomjba a fény,
nyílsuhanás időnk.

Zeng a szobánk! Négy szárnya van! Éjre
tárva az ablak hogy tele éggel!
Hold leve fodroz, kőlapon ömlik,
s mind idezúdul, mind beletérdel
égbeli s föld-szivünk.

Signorám! Szivacsos lény, Európa há-
tán hal-forma s ravasz! Torlaszoló hiú
kasszirnő, te, sötét! Jöjj ki a hídra! Hold
süteményt ha a vízbe szór,

csupa tátogató gyöngy, buborék: eléd
úszik másolatát szépen idézve. Néz,
s tőgyedig lehajol csillagos éganyánk,
nevelőd. Jegyet itt ki kér?

Pénzmocskú kezed oszt titkosan égető
bélyeget kitakart popsi-cipóra? Hát
szót se szólj! Kimonó szárnya japáni lány
apró hó-derekán kinyílt?

Arcából veti rád pilla alól szivét?
S gyöngykagyló nevetés szélbe lopódzva súg?
Honnan hallani? Fogd – s érzed-e: távolabb
kuncog Isten szakáll-ködén.

Számolod vagyonát s őrzöd a mézfolyót.
Városod: maga fény, megvakitó Szeráf.
Ezer éve a lángcsóva: lobogva nyí-
lik hajók arany ablakán.

Ő a mű! – Na de mű, ókori szem szerint,
fala közt van-e még? Durva beszéd ez itt?
Tenger árja fenyít kétezer éve már:
jól vesszőz, de te nem tanulsz!

Életed ragyogás – elfolyik, és mi vár?
Pillanat-tömegét ontja beléd a Föld,
s csak a pénz csörög? Épp érme-rakása lesz
belépőjegy a Fénybe, föl?

Periklész kora hány év? Ki se mondd! S közén,
az idő-lakozás tornyaiból lenéz
miránk. Szobrai csönd-ülte fehér zenét
játszanak; szelekét. Az űr

csavargó szava szól. Isteneké? Anyám
teszi párna alá ujjait, s így becéz?
Pszükhé vár, furulyáz, s én pici hangszerén
ugyanazt neki játszanám.

– Süllyedő! Iszapár karmaiból kihúz
a világ! Lehet-é űr, ahol égretárt
drágakő-dobozod ring meleg éjszakán?
Látogat – s szive bőkezű:

Emlék… Márk tere… tánc… gondola trónja víg!
Gyönyörű, ha az est tűzsugarába vont
összedőlt Fenicét¹ őrzi a filmtekercs,
s duruzslása elálmosít.

Így: vagy. S még leszel így! Műrohadást a pénz
teremt új palotán, helybe. S harangot önt
ezredév küszöbén klérusod, úgy kiált:
Hallelúja! E föld tiéd!

S Carminében az ős-oszlop alá begyúrt
vursli-Mária-trónt – vedd, mi vagyunk! E giccs
kaucsug-Szüze és tüllbe csavart Fiú-
kisdedünk kacarász terád!

Ej, Dámám, retinád áporodott egén
mély sötét – s te: Nap, azt képzeled! Átkozott
Giardinid² sivatag-láp: homok, ám lehúz-
ta magába a tank vasát

Tobruknál, s csatatér holtja ma: nincs! A sír
helye sincs! Szaharát túrhat a gyermek, ás:
csak omló homok ing (tengeri habtaréj?) –
Mars apád sose lép elő.

Ahogy láp-bugyorod túrva a múlt után
sosem bukkan elő nő-szemü Ősidő;
harangarc, egeké; ősmosoly – átködült;
guruló aranyalma-csönd.

Európa szeméthegy-büdösét, Madame,
ócskavastelepét, én csak az űr porát,
galambszar kenetét láttam a verniszá-
zson havazni, mi szarkofág

formájú ugyan – ó, csak ne akard!, ne nyisd!
Párnáján zizegő semmi pereg miránk.
S mint por-lápban a holt, úgy veszik el szivünk.
Elnyelő homokár a Kert.

Erre szól a jegyed. S bár aranyékszerű
szép ujjad levegőég szine-múlta már,
és nincs Mű, ami majd holnap előszökell,
hogy erős apa-szellemét

kivetítse a rémtettei erdején
eltévedt eszement század elé, s fiát
üstökén ragadó marka kihúzza, még-
egyszer téve szivét alá –

Európa szivén, legközepébe szült,
nem kalmár ugyan, ám recski, ha mond e név
bármit még Nyugaton, megtanulom, meg én:
nem csupán haza-sír, mi vár.

* Fenicét, Giardinid (jegyzet)

Gérecz Attilának

Lent, aulában kertbe vivő mély
ó-kapulábon penge sötétlik.
Régi, bebarnult, rozsda-harapta
markolatán hord címeres arcmást –
Téged idéz e kard.

Nosztra faláról rám esik árnyék.
Látok a mélyén két heves ifjút.
Téged, a vívót; tánclebegésü
kéz; levegő-kard; szúrva halálos
mégis a pengeél!

S látom az ámult, tágszemű gyarlót,
bal, suta társad, térdemen arccal.
Néha kinézel vad viadalból:
műszavat ontasz, „lám, ez a…” S hulló
csillag a szód! Kihúny

dézsa-fejemben. Most te csodálnál
ekkora zöldfült. Vállt vonogatsz rám;
s hűlve a láz, hogy vívni tanítgass;
ugrani lóval, s döfni a szívig –
„Írni te tudsz! Te jössz!” –

sóhajod itt húz; mély denevér-perc.
Nosztrai est hull, korma a lépcsőn.
Számkivetésben furcsa a hangod:
negyven egész év függönye leplez.
Vastag ezüstje rejt.

Tudd: Eumolpus (rég – se? – élt költő)
– nagykegyü rang s pénz (fő hatalom!) járt
írni-tudónak (hány ezer éve?
kérdj okosabbat!) – holta utánra,
Fellini-filmben, így

dönt: Aki pénzt vár tőle, a húsán
osztozik ádáz más örökössel!
Rágja a máját, lábon az ínt szét!
Óvatos-értő fásli-lebontást
végez el rajta, jó

hentesi munkát, s gyomra ha áll is
ily lakomát, hát birtoka légyen
s pénze övé, mind! Vén Eumolpus
ördögi bíró? – isteni bölcs volt?
Tudta: milyen fajunk!

Téged a sortűz ősze tejesbá-
rány fiatalság zöld tavaszán ért.
Mellkason ón vert; vérre eső; no-
vemberi orkán tett csatakossá
szép tetemű halott.

Végakarat? Pénz? Költeni tudtál
bocskorosan „csak”, Tankleterítő!
Kétszeres átkú lett a halálod
szolgaszemekben: vers lobogódon,
s zsarnokölésedért!

Ezt örököltük; két csuda-mércéd.
Lélek a tett! – szól –, s kínai-szanszkrit
nyelve az öszvér-fülbe nem érhet!
Hisz parizernek lelke kimérve,
s tettelen ingadoz,

két tilos álom, földbe lesüllyedt,
két el se képzelt rothadozó közt.
– Üld ki a párnát rongyra a székben,
élve az ólban, fald szeszed: égjünk
bús röfögésbe mind! –

több szava sincs már ordasuló, vén
századutónak. Most Eumolpus
fáslija tűnnék szélsebesen rá-
gós teteméről! Bűz se taszít: légy
falnivaló, harács!

Hóba takar, míg süllyed a nemzet,
mély gödörűbb, mint csöpp Klauzál tér
sarka Tiéddel. Mért teszi? Fél! Fél!
Fél a szemedtől! Nem hiszi Húsvét
Betlehemét, te, Vers!

1

Esőd, Uram, takarodni látszik, áthajolt
keleten, nyugaton, nyakán
maradt vizét belecsapta nyúlt pofánkba mind.
Kitöröltük a fröccsét.
Szemünkbe véresen ékelődik: ég a ház!
A miénk! A Tiéd! A Menny!
Velence – lám, melyikünk akarta? – úgy lobog,
ahogy átitatott rongy!
A múlt? Velence tetűi csípnek? Ó, Uram,
dehogyis! Vörösen riszál
meszelt falon telefonzsinór – holott a szél
se akaszkodik ajtón,
viharkabátja se csügg a víz felett; se-hí-
re Miracolin át inal! –
kezem vadult! Lecsapott a készülékre, mint-
ha a szájra! Azért ráng!
Az otthon újra elért! Tokajt¹ pirult az arc,
a fiús, csupa jóra kész:
nevembe kérte „barát” szavát a két fi, s lett
lapuló kibuvás, s „Nem!”
„Nem illenék ide Attilánk.” E rókanyelv
sima fondora árulás!
Hisz arra ád szavat ő nekem barátin: úgy
teszi, „mert kötelesség!”
S kiássa földbe dugott Szivét, a tiszta dalt;
s ravatalra a Szárnyát
a tetszhalottra ragasztja: majd kiszáll e té-
velyedett, csupaseb s köd-ült,
ki negyven éve se érti: jobbik énje vár
beledöntve a sírba ott!
Kiszáll, s teremt közös ég alá közös hazát
Európa bozótján.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De várj, Uram! Ki is értené e rángató
dühöt itt, remegő imám?!
Ha kezdeném elején, világosabb lehet
keserű verem-éjfél.
Miféle düh nyom? Uram! Hisz Attilát megint
temetik! S vele mindent.
Lenyúzva, Forradalom nyakon rohad. Kivág-
ta szivét e vakond-Idő,
s a seb, jövőnk lyuka tárva ingovány-ölét
a hazára: beszippant.

2

Ölelt előbb a „barát”? – Ha annyi éven át
kitörölt a korodból,
gyanús lehetne a pezsdülő barátkozás! –
Te se küldted ily Angyalod,
a fejmosót le! Miért ne hittem volna mind
melegét s javuló eszét,
ha esküdött, s közös ügybe szőttük Attilát?!
Noha már tavaly érett:
világa más; simulékony, ám szivét ne nyisd:
mutatós feketét visel,
de ünnepibb a vizelde nála, s emberibb
a golyó, az a hét, mind
november ég-kapujában Attilába lőtt!²
Nem a lélek – a test zuhant.
De itt az ősz – s Tokajon vesződik holnapunk?
Jön a Lelke – s kié még?
Feláll Szentmártoni János. Kérdi: Géreczünk?
Az ki?! Válaszol így a köz.
Feláll a társ, Oravecz Péter: Miért e csönd?
Mire vélje egy ifjú?
Ragyogna két arany-élü név: a Kántoré
(telefonba betűzte mind
a két bus Attila-díjas) és Lászlóffyé
„Uram! Áldd meg e Kettőt!
(Kabát alá becsavarva légy a zászlajuk
gyerek-Attila, légy a Szárny!)
…, akik kinyúlva a két lekókadó fejét
apa-lágyan emelték
az égbe tábori dermedésen, s Attilát
hazavinni akarja mind. –
Miközben úgy telehallgatott betelt nyarat
a „barát”, s kitenyésző
heréi, udvari söpredéke Róla, hogy
Uram, égbe-kiáltozott
meráni kuss ez a csönd! Dög-illatát, lehét
viharod veri tán rám?
Holott előle futottam épp idáig én:
vigye lelkem e Bárka-ház
erőt meríteni csillagóceánod’ úsz-
va Velence egén túl;
Csodák Terén³ könyörögve-átkozódva szám-
kivetetten ezért bolyong
az árnyam: otthoni Sorsra készül itt kötél,
suhogó hurok – s válasz!

3

Viszem, viszem haza itten ért élményemet!
Jelenése örökre szól.
A férfit (templomi szolga ő Crisostomód⁴
koraesti homályán),
ki fölcsavarta a villany rengetegét ránk,
s aranyég-misefénybe várt
a kép, az orgona szárnya, s rajta Piombo
„magyarokra”, le, ámult.
Miért? Nagy Imre, Maléter arca benne él
kicsi srác-kora óta – szólt.
„Ha fényre vágyik a bú, előkerül fakult
papiron fakuló kép.”
S elénk is ott, Uram! Ázva, rongyolódva s ég-
ve időtlenül! Égve még!
„Azóta mind arany (állva néztük, sírva könny-
telen) forradalom s magyar!”
„Arany” szavát Tokaj értené-e úgy, ahogy
vizi templomi csöndbe szólt?
S „barátja, Attila tisztelője”, hal-szavú
csukaszáj, irodalmár,
a század égve ha végzi, árulója csak?!
De ki súg neki? Jobb-e, bal-
-e röffen rá vakaródzva iddogálgató
borulat-szakadékból?
Mily egy, ha kétszavu látszat is! Behúz a cső-
be, te, ágra se ért fiú!
Fiú-magyar, jövevény-korú, következő
az Idő folyamában. Ó,
miféle kincs nehezít iszákot? Életed?
Hagyogatsz feledő rossz
hazát; a föld rögös ágya sincs! S elveszt a szó.
– Uram, égbe megyünk mi már.

* Tokajt, Attilába lőtt, Csodák Terén, Crisostomód (jegyzetek)

Magas ég! Ülök itten vakaródzva, bár
szélcibált cserepét még nem emeltem el
Suppiék tetejéről – noha úgy a kár
bennem és a tetőn nagyobb!

Illőbb volna az óbiblia képeként
lenni Jób; türelem szobra e ház fölött?
Sírhely? Fájdalomé? Kínra mosolyt remélt
sebesült; könyökére dőlt,

ki magába merült s onnan az égbe lát?
Tudja: várja a trónszék aranyába már
sok tűrés befelé nyelve?! – Gebébb e hát,
ami rég kijelölte őt!

Meg a kéz! A fekély-mart csupaseb! Leránt
egy tetődarabot – még oda sem figyel –,
olyan mély vakaródzás dühe ád, Uram,
enyhe éjet, ahogy kikel

a tenger fenekéről, ahol úgy aludt,
mint gyerekkori kertünkbe ha Éva vitt
át bokrunk akadályán, s kutyaól elé
terítette a combjait.

Mély, mély, mély dühe kell! Ház tetejébe túrt
markolás, rohanó mozdulat, új cserép!
S újra új, fakadó nyílt sebein kifent
holdkaréj-sikolyú, a húst

pengeéles erős innyel evő! – De: szép!
Különben belereszket sütemény-hason
a holdfény, s kirepül máris a balga lány:
gomolygó sebes űrbe lép.

Így mit ér, Uram, orvul ha lehetne Jób
belőlem? Szava-nincs tört tetem, ágyra-varrt?
Hát én nem köszönöm meg rühöm, ótvarom!
Vakaródzva a kárt, a bajt

hogy állnám? – „türelemmel”, mit okoztam itt,
e serény nobilék gyöngyberakott helyén!
Nekem illene háztól toronyig s tovább
tetőt rakni – arany-lakit?

Hisz kéményei vérrőt cserepét is én
faltam volt föl, Uram, szórakozott öreg,
míg vakarva beteg lelkemet, én, szegény,
valék fényre szemelt üreg

a horgászbotodon, árba merült. S a víz
titok-ír-öle mélyén tele telt edény.
Vakaródzva, ha marnék Uram, ám enyém
türelmetlenül is a Fény.

(Csendes Béla halálhírére)

Hallom halálod, Béla! Kiütve kéz
kosarából fióka-tavasz, a vers?
Peregve omlik hegyre az ég.
Legázol jó csapást, veteményt,

ujjad fonását, dőlt keritésedét;
belecsúszott nyomodba gyom és tetű.
Ki ád a Kóbornak lakomát (?),
ha villog tűje s varrna terád

országnyi díszmentét, madarast, urast;
s csalogány-éjszakába merülve hív:
legyél megint ifjú, legyen új
tető, míg ágyra vonja fejed.

Számít ez? Asztalt képzelek én eléd.
Csupa Kóbort, ki itt feleség se volt;
s nyomát se látom bűnbeesés
mocsokfoltjának ágyatokon.

Szép bűnben élsz, írsz – ördögöt árny se tár:
ilyen ott nincs! Lenézve miránk – ha látsz.
Az is talán ember, bekötött
szemű, hát rossz. De jó lesz odább.

Antikvárium, ó-bolt, tele zsebrevág-
nivalóval az Orgyilkosok utcamé-
lye végén. Zivatar zúg. A kutyák is úsz-
nak, csüng nyakra való színarany érme (még
cseng-peng). Macska nyakán fénylene gyöngyszem, ám
nem bolond egy is; ül párnahegyén; az ú-
szás szamártudomány; tátod a szájad és
ázott hártyauszállyal belepottyan é-
des combocska-tövével pihe-lepkelány;
családostul esik rózsaszirom szinű
macskanyelvre. Alig győzi a kapkodást
kellő keccsel a párnán. De e percben úgy,
mintha gyilkosok orv lelke zuhogna rá-
juk, Csontváry-taréjú jeges ár bedönt
Nippon lányaiból gondola-aljt telí-
tő nagy társulatot, színdarabot ki épp
előadna az antik, levegőtlen á-
ruda-mélyben. Először lekerült a ló-
tusz-vállról üveges selyme. Utóbb eseng-
ve a csend, a homály bolyhosa szoknyarést,
tengeralji derengést kitakarva lát-
tat. Mély balthusi fülkék¹ „török” ágya ter-
ped. Padlón lopakodhat lesekedve é-
deni lány, Lilith-arcú, selyem ágyra. Fer-
devágásu szeméből csalogány tetők
rengeteg-közepén énekel. Ujja pár-
nacsücskét beszorította ölébe; orr-
cimpáján veriték gyöngysora gőzölög.
L’Oiseau bleu² lefüggönyzi az ágy sötét
pázsitján heverő Éjt. Fele hattyuszárny
alatt álmodik, ám szája a vérpad est-
jével hallgat a titkos szerelembe zár-
va. Rouault bezománcozta a Kékmadár
szájszögébe a poklok nefelejcsszinű
változásait – s Istent, mosolyogva rá.
Tombol künn zivatar, szél veri szét nyarunk.
Bent Crepax³ pedofil csábulatát lapoz-
va Mauro⁴ modelljébe helyettesült
be Szeléne – elejtvén a gyufát –, a Hold.
Pentecoste⁵… – betűzném csakugyan? Vagy őt
így énekli elém foszladozó haván
kis Csigécu-Ni⁶, hűs lampionarcu é-
des színész, aki Sábát imitál tavaly-
ról. (Vasari leejtett kicsi könyve ned-
ves lábán pihen.) Ő s én hajolunk együtt.
És érintve együtt, ujjai közt legott
rézhenger muzsikál, agg zenegép, fehér
szakáll tán, ha nem épp gépi a lelke. Így
csak vérfoltosan ázott tükörébe néz-
ve látom, csigalépcsője hová visz. Oly
ifjú Hold!… Leszakíthatsz!, nevet. Angyalarc.
Gyerek – térdig a rét lágy füve harmatoz.
Antikvárium, ó-bolt, tele zsebrevág-
nivalóval az Orgyilkosok utca-mé-
lye végén. Szakadó ég. Kialudt a vil-
lany. Egymást letörölték, sarok-éjben áll-
nak, könyvvel takaróznak. Tenyerük vasa-
lójával simogatják remegő kolomp-
mellük. Színdarabukból ki se hagytak ők.

* balthusi fülkék, L'Oiseau bleu, Crepax, Mauro, Pentecoste, Csigécu-ni (jegyzetek)

Mi virágzik? Előhuzogatni ha jő szobaszellem
s nyitogat rebegő hasitékot a fal közepén,
valamim kiszakad – heverő szivem elleng –
fele itt maga, másika átlebeg én-tetemén;

a szobán, a rión, puha víz-ruha illatu kerten
kiszitál; a halál – elegáns Huri – várja. Serény
kezü kínai lány kimerülve, tükröt csigaselymen
feled, s ér bele párna-puhája halál peremén.

Aluvásba a lány – suhan égbe. Időm hava ellen
keze lágy tapadással a hajnal alá feketén
ha simít pici sást, bababőre kisértete bennem
emelődik a végzet elé. Kicsi kínai lány, tünemény:

ha Michéle beúszik, s a kórterem ordasa szemben
csupa hó – takarót igazít, mosoly őrzi, szemén
befelé simuló: betakar lepedő-fala nyelven
sosem-ért imaszót, gyönyörét… S elalél tükörén.

A barát miatyánkja verébcsirip, elhal a mennyben.
Mosogatva a holtat – – – a tükre! – – – Ez ám esemény!
Körülállja az égbe-röpültet… s ölén a szem: enyven.
Sose enged el, kínai lány!, ölel ámulat és a remény.

Csónakig indít, holt, kocsiján nyúlt,
hagyva a földút vak töretését,
füttyszavu lomb nyers sárgarigóját;
kedveli ő, víz, énekes égmás
kórház kapuján ha csengsz.

Vidd csak a terhét! S lám, kocsin illeg:
– Méghogy a Menny bús bodra alá tolt
mást? Igazán nem! Visz lepedőt, kór-
ház szemetével négy kerekén ziz-
zen (így göcög itt tovább),

ám lila lábfejt sárga körömmel!
Gézbe lapult test?!… Fölszeletelt hús-
-csont?!… Tasak alján hűlt?!… El se bírna
gyönge kerék ily súlyt! S ki nem áll bűzt.
Még szép temetést se néz.

Mért? Babonás bíz. Képzeletében
kőfalon átlát. Ott meredélyt szánt
sírba kapart telt képpel a kalmár.
Lopta suhancként – rossz inas –, az meg
jön, s tízszeres árat mér.

Víjjog a fán, s ő tartja a hátát.
Zsáktetemével nyakba vetül s gyúl.
Kong az Elégett Utca alól vé-
gig, s hol a bűzben Sporca homálylik,
szól: „Jössz te, adós, s fizetsz!”

…Reggel az asszonyt frász töri, oly zöld.
Fürdeti: s zöldebb! Ám olaszéknál
arcra az álarc fölkerül egyből.
Fénylik a csengőgomb, üvegajtó.
S jó hullatoló kilép.

Csónakig indít, holt, az csupán perc!
Víz, csacsogó, már vár kapulábnál.
Bőg a motor. Vízcsepp koszorún ég.
Szép igazán ott. Háta ha nem lát.
Nem hullatoló, igaz?

Közelről, Uram, épp itt, a tetőre mért
villámlásodon át hallak. Ijedt a sirály.
Szédülök. Korom, égett szag szivárog. Ó,
félni kéne, de nincs bennem lehelleted.

Időben kirepült? S most valahol Mila-
no vak szobrai közt foszlana Dóm-tetőn?
Megmásztuk mi magos lépcseit egyszer, s én
fölírnám oda: Húsvét. Az is volt, ijedt

napsütés, korakék ég, de a tél se múlt,
fényből fent vakitó szíj hasogatta, szél
a hátunk. Nevető Gíre kibontva, rá-
képzeltem köpenyem; zúgva a szélverőt,

amint fölkap az ég tél-tavasz óriás
búrájába – s elillant az a két kizárt…
Uram, épp csak a ballonköpeny ott se volt!
S képzelgés fogasán függve a Dóm fakó

gerincére ragadtunk. Pedig onnan az
ég csak egy sima ugrás repülő madár-
kabátban! – ha igaz volna. De itt az ott.
S láthatod: ki-be járt, ám csoda nem akadt.

Húsvét! Szédülök, annyit mutogattad őt
útvesztőd zugain. Míg Fenicéd kiég,
s talpig-égve a fal kőfoka: bordaváz.
Estély lámpasorával szegi. Ott teríts

lakomára nekem! Szívközepem, hol áll,
Velencében a lyuk. Tükre, ahogy hazám
börtön lámpasorával szegi éveim.
Fogj, s mint én: öregedj! Míg tova múl a perc.

Szerető Atyaként, lám, csomagot csinált.
Jóerős doboz átkötve aranyzsinór-
ral, mélyén veled, áll ládahomályban. Úgy
hitted egykoron, ünnepnap elővesz Ő.

Ajándék leszel, azt hitted előbb. Kevés
kétellyel sokat álmodtad a perc havát:
fenyveszöld lesz az est, üstökös átröpül,
szán húz majd, s gyerek-ének fut a szán elé.

Nincs ünnep? S ki ajándékcsomagot kibont?
Koraest dere szikrát ha vet ágy mögé,
lábujjon lopakodnak – becsapott a vágy –
csomót bontani, hámozni nagy, óceán-

kék szemmel. Valakit majd kitalál az Úr,
ha már átkötözött s ládahomályba tett –
képzelődve betöltött, mire kellenél.
S kitalált valakit jó Urad: összevarrt

vele. Ládahomály ágya azóta úsz-
tat (Miracoli alján iszapos rión).
De ős-rajz vonalából tudod: Angyalát
régen Ő nem a kősír üregébe zár-

ta: péntek tetemét vonja ölébe! – Várt!
Vasárnap kövön ült, honnan a Fény kitört,
s: szárnyas énekes, ujjongva a hírt, a Mennyt
korbácsként Jeruzsálemre suhintva szállt.

Rég történt. Nagyapád könyvlapozó kezét,
kisfiú, ne feledd mégse. Nem Úr ez így!
Szerető Atyaként, lám, csomagot csinált?
S őrangyalt kötözött rád – ugyanő? Gyanús!

Kicipelt ide, s zsákját bevetette hí-
nár s hal nélküli holt víz közepébe? – Ő?!
Jó Atyád?!… De ha fordítva esett ez itt?
Majomház a világ. Únta. S bedöntve sár-

víz iszapja alá, Márk toronyoszlopát
undorodva belédöfte a féregu-
szadék-bolyba! – Eközben veletek betelt
az Idő. Töredékfény mutogat, s kivánsz

Sábát? Szűz tavaly-éjt? Filmet a fénytörés
csillagról levetít: Margheritán haránt-
sugárzás kicsi zsonglőr öle mágnesét
villogtatja; sebes gondola zsámolyán

Szávitrit szemed ámítva követ? – Nem é-
rinthetők! Olyan épp mind, aminő a kép
szavaddá kötözött háza; vakablakárny:
Jóerős doboz átkötve aranyzsinór-

ral, mélyén veled, s ünnepnap elővesz Ő.
Őrszeráf ül a ládán, keze csenget. – Ó,
ajándék leszel, azt hitted előbb. Kevés
kétellyel sokat álmodtad. S a többit is.

Szív, dobozolsz? Tán sziszegő, vén
négy kerekét vágyod, a csöndet
rajta, föléd géz-puha sátort,
alja sötét víz, s belecsönget
néha az Isten. Int

távoli ház sarka mögűl. Ott
– játszva hunyót – orrtöve gyöngyös
izzado volt. Szétmaszatolt nedv,
érzed-e most? Nem? Te, közömbös,
hisz te lehetsz megint.

Miracolink elején szelíd istenszobor
menteget, ókori ház
(Lombardo Pietrót,
kőfaragó tudományt,
naggyá álmodott csöpp
ékszeres égi dobozt;
kétszeres égbe-lesést):
„Nem rejti semmi, mi szent!”
Hisz ókor és reneszánsz együtt alkotva itt
kőbe csodát, kitalált
– hajtani rád fejemet.

Ha napsugár-zuhogás után kőíved ég,
s megtelik elszabadult
erkélyek virágpor-
görgetegével, az ég
tükrét, fönt, repedt rés
vágja koromra, kihúnyt
fényre – kever takaró-
színt: hűs ezüstje betölt.
Kitárva nappali-ablak: innen készülünk.
S vár, ami múltba merült;
ködlene rám: „Nosza, lépsz?!”

*

…Kredenc a konyhasarokba vont ámult szemet:
rézmozsarunk a világ;
torz – s mélyebb, igézőbb.
Fordul a képeivel;
jön, jön szorgosan mind.
Félem-e? Álom ömölt.
Lobban a kép – de hová?
S míly új jelet hoz elém?
A semmi törli le. Voltja: nincs. Gördül így…
s várom, anyám jön-e már?
Veszni ne hagyja fiát!

E láda elnehezült kicsiny testem guban-
cával egész puha ágy!
Szennyesláda. Deszkán
gőzölög ing; üregét
színig tölti két hét
fájdalom-alj. Savanyú
szárnyait átveti rám.
Nőtt álma, foltjaiból.
S poloska szívta ki bőrömre hólyagát, míg
mélyen aludt elalélt
gyermeki társam, a Hold.

Ha fölriadva anyám se jött még, mélyülő
táncba merült a magány.
Százlábú irammal
vágva homályba elém:
bűzlő rongya fojtott.
S míg ki-be ugrana kút-
mély aluvás peremén,
megnyúz, mi vár. S betetőz.
A lámpa szelleme gúnyosan tár szét lakást:
nem jön a várt! A hiány
pikkelyeződik; a Nincs.

*

Ha mostan átszökik, át a lelkem, Láda, rád,
s domborodásodon int,
onnan int: „Ugortok?!”
Ketten vagyunk, íme, tudd:
négy kéz, láb, e hús-vér
két fej, a földbe bevert.
Így vagyok: mink. Telehold-
társam belém felesült.
Ölelve ládatetőd, ahogy rég, telj be, Sors.
Majd tetem ékszere, Föld,
két szivem. Néz. S beborít.

Talán az éj felén ha állt a Hold, mi-
kor át a tábla-résen izgató
delejjel óriás sugárnyaláb e-
sik ágy elé: bebámul egy hajó.

Ezer szemével mind a húsz piani.
S olyan zúgással, mintha egy bukott
hajós fülébe búgatnák harangjuk
a Szkülla-Karübdisz-közbe jutók.

A Suppiék falában (ugrom-én!) zi-
zeg, s omlanék négy évszázad idő.
Nem értitek, hisz én se értem itt, e
hajó ahogy búg, és fölém kinő.

A tér a mélyben óceán! S a bűz a
rión, a hugyszagú hidak tövén?
A víz alól gyöngyöt bugyogva hány, a-
lul, oszlopos león aranysörény.

Na várj! Az este ágyad itt, Miraco-
li angyalára még lenézve állt.
Magasban, fenn, tetők felett. Utóbb el-
repít innét (mondtad) majd egy sirály!

S zavart, ha rojtja csüng a szádig, úgy szi-
pogott a szél-ugatta nagykabát-
felhő (a nyár helyett). – Mégsem hiába
nézted fentről a templom angyalát?!

Hajó, a húsz szintű úszik, s benéz a
szobánkba ágyig; lélekig vakít!
Ha vég jön, Illést tűzszekér helyett a-
vitt kordé tán? – ragadsz mennyig, Ladik!

Te elnyelő! Falat ropogtató! A
Hajó! Velence óceánba fúlt
fehér halott alul – de bárka úszik,
s a benn ülő sarkán porlik a múlt.

Ugorjunk át az ablakán, ha vár!, mon-
danám, de alszik Gí. S ki keltené?
Betöltve ketten azt a nagy hajót, ka-
romba viszem fel őt az Úr elé.