Vidéki gyermekpár a Sant’ Andreában

Tavon túlról jöhettek a Sant’ Andreába,
a szelíd síkról két gyerek.
Árkádok kanyarjaiban kezük
minduntalan a másikhoz ért.
Tetszett, hogy madárcsőr csípdes ujjbegyükbe ekkor;
sötét bolthajlatvégi állótükörből
titkon kilesték sorra: a másik ingébe forró
fakopács ugrál a gyönge, ruhafedte mélyre,
s mint illatozó két növendékfa, tárták
formázódó törzsük: tűpárnát a tűnek.
Csupán két tóalakú szemből kerekült rám
vékony gyerekarcuk, s a homályból
nem is látszott más, csak szájuk üvegfénye,
amikor tornyából egy doktori angyal
ajkuk közé fénylő lázmérőjét dugta.
De oly lobogva tódult ki azon a higany,
hogy feléjük meszes nyakszirttel hátracsavarultam,
mint vár a kapuhídját láncszemcsikorgással
kattogva ejti át az árkon.

Előbb még a Sant’ Andrea nehéz kőpadló-rácsán
lestem utánuk: milyen vak szerelemmel kelnek
az alvilág befagyott folyóin keresztül,
s nyomukban most: a Camera degli Sposihoz kanyargó
kopár folyosó kormos hajlatában Gível lopakszunk.
Állkapocsával záruló résbe lábfejem dugva nézzük:
szalaggal pántolt sűrű haj alá lopva másikuk testét,
odabent ők már az Udvarhoz vegyülnek.
Egyikük kesztyűt húz (hogy benne a másik
párás vonaglását rejtse),
s arctakaró nagy szemét a sovány lány
némi töprengéssel szegzi nagyanyjára:
kapna-e választ, ha almáját nyújtva feléje (mintha saját
csöpp mellét emelte volna ki az ingből)
meghitten kérdené: Ugye te is
a Teremtés fája voltál egyszer,
s bizsergő almádat Gonzaga nagyapának
te is így letépted?

Második emeleti tenger

Gyönyörködtetvén magam Mantovában mostan
lábam nagyujjának táncművészetével,
hanyatt fektemben a kellemesnek tetsző ágy
kokott-suttogásán szenderülve érzem,
micsoda boldogan tennéd ugyanezt itt, e
második emeleti matrimoniálén,
ahol a rücskösre kapart hófehér falból
két kerek törzsű oszlopfa feszül a menny
szögletes mestergerendáit tartani ránk.
Nyögve éppen hét szeli át a tetőnket,
de igazán nem ez a bámulnivaló itt!
Még csak a deszkabetétek szarvas szeme se!
Sem, mikor az oszlopfák repedése nyílik
– körülszimatoltak, fölbecsültek, mit érsz –,
s az ördögök a nyelvük lógatják az ágyig.
Fölöttünk elfekve telített oszlopfák
– bennük akár egy pár is összekapaszkodhat! –
percegnek is éjjel megállás nélkül fönn,
fanyoszolya-bensőn fából zenélnek.
Amíg csak Mantovát tenger nyalja körbe,
mint lepergett orsó, oly nyulánk és hosszú
vízhullámok kúsznak szőnyeget ingatni.
Csak azt ne feledjem: kizárólag éjjel.
Mert hajnal előtt te furcsábbat látnál:
egy különleges gömbfát, delfinpocakos
kövéret és alvót az ágyunkról csúsztat
ablakunkon át a maradék sötétség.
Nagy kalózlobogó vontatja előről,
lépesmézű holdfény, csöngős és pengetős
lapátkerekével forog a talpáról.
Vagy páráktól villanó aranyevezőkkel
Nap páholja a vízszint fürgébb suhanásra?
Bensejéből Gí, lám, magasan és mélyen
csöng rá édesen.

Hallottál a Te lováról?

Tómocsár karéjában Mantova úszik.
Most először laktam olyan szobában, ahol
az ágyunk fölött végighúzódó gömbfagerenda átmérője
legalább hatvan centi volt, s a százesztendős hosszú
repedéseken éjjel angyalok dugdosták ki az ujjukat.
Jól megkapaszkodtak a reves fában, amíg ördögeik
a legváltozatosabb pozitúrában derekasan
végezték a dolguk, ki mivel tudta:
dórijával (dór oszlop fazonú és arányú falloszával),
nyelvével (Weöres Sanyi mondaná: szorvájával),
a nyápicabb középső ujjával, lám, lám…

De kár, hogy vége itt térnek és időnek,
ahogy vége lett két mantovai éjszakámnak.
Giulio Romano lakomázó fiúinak-lányainak
a Gonzagák bordélyában;
a kétezer hárskoronába Hold-létrán szökdösésnek.
Most már faun-bundaszagom keverve hársvirágporhoz,
a Te lova kockacukorként mindkettőt tenyeremből kinyalta.
Ha erre jársz, látni fogod: hogy, hogy nem, két szem havas,
fehér fényű kockacukorrá újból összeálltak éjszakáim
rád ügyet sem vető, örökké szomorú tucatló-szemében.

Usellini képek

1

A fényképészek fekete leple,
mint kis koporsókon a takaró,
a hegyi szélben gyöngéden lebeg.
Imbolyognak a törekvő hátak,
selyempúpjukon végigcsurog
a kék, égitest nélküli fénylés.
Rég a völgyben hegyi oroszlán járt.
Dühödt léptét a törpe gyümölcsfák
másolják ide: a görcsös törzs mind
egyhelyben loppanó fenevad most.
A gépek halk kattanása neszez.
A halszemű lencsék kidagadnak.
S a teljesen üres ég csodáját
a sötétkamrákban előhívják.
A szárnyas lovat, kecsesen amint
egy aeroplan a Zenitre vonja.

2

A szakállasok föltűrték combhoz tapadó nadrágjukat.
Az úszómedence loggiáiban a feldöntött üvegekből
kiapadhatatlanul szivárog az idő.
Nem mérik többé a teraszok óráival.
A fürdőigazgatóság csöndre fogott harangja lehullott,
a földön félredűlt.

A mozdulatlanság olyan magára-hagyatott,
mintha minden tárgyból kirepült volna valami.
A szakállasok gúvadó szemmel fogták a sellőt.
Csak lélegzésük kis párája kúszott végig,
mint tolvaj zseblámpafénye a sellő pikkelyein.

Sorok őszi képeslap hátára

Szeptember hintója karikázik tóba,
küllője vizet hány, nagy iszapbékákat.
Fújtat paripája, kapál a patája,
vége van a nyárnak. Elhajtott! Nem láttad?

Most még csak sárgállik, de őszre bíborlik,
egy-két levél repked sápadtan öledbe.
Levelek közt levlap: rád gondoltunk tegnap.
Táncolva lépkedtél köztünk fel a hegyre.

Hegy tetején aztán két-két kőoroszlán
kapukon átenged: Orvieto nyílik.
Ott vigadunk estig, dómját festők festik.
Karunkban röpülsz el, vissza, Budapestig.

Persze: mindez álom. Ülök s kitalálom,
ha a szemem húnyom hosszú alagúton.
Hol távolban látlak, hol meg átfon lábad.
– Vonaton írtam ezt? Vagy füledbe súgom?

Katonás ballada

Rátkay bolzanói tárlatáról

A tiszt itt nem üthet arcul katonát.
A Hordát képkeretbe zárjuk;
múzeumunk falán vizsgáljuk;
Max Ernst neve csillan üveglapon át.

De jól állt Kodálynak a doktor-kalap!
Kék volt a raffaellói ég.
Az nem bartókin fájó vidék;
Golf-áram tavasza kék kastély alatt.

Bolzano palotáján egerek
vonultak csak az Ikon körül,
Csontváry, Rátkay együtt örül,
tisztán látják: „bő márkinék, egyebek,

elvarázsolt Europék, Dianák –
csak áttételeződtek.” Na és?
Össze nem ragasztható a rés:
itt a világ; ott mi, költői fámák.

S hol a tiszt nem üthet arcul katonát,
minket is képkeretbe zárnak,
míg nem jön el a röpke zárlat,
tűz lesz, s kormában hagynak a katonák.

Találkozás Holdkifli kisasszonnyal

Gulácsy Lajos Veronájában

1

A hídon bolondos furcsa népség vonul keresztül,
hiába múlt el közben csaknem hetven év,
rozsdavörös esti pára vár, s benne csak úgy, mint Rád,
Pisanello látomása.
A Castel Vecchio kertjében (mellette a börtönépület rőt falát
indigókékre patinázta az idő
) Holdkifli kisasszony
a paprikapiros torony alján bronzzal befuttatott fűben fogad:
Juhhy, juhhy, ol hik muff, mondja kedvesen
a nagy, vörös szemű, pettyes kutyának,
mert alamuszi sütkérezése közben a függőhídon
utunkat elállta.
A napszállat teszi-e vagy reteknadrágos alabárdosaid
emlékképe,
hogy fehér szügyének fényesre kefélt szőrén
Berengár vérfoltjait gyanítjuk. És máris itt „a középkor…
mézédes… mégis brutális szerelmek” (mondta volt jó
Füst Milán is),
s Júliák fészkelődnek a bástyacakkok fekete árnyaiban.
Nézd, Gulácsy Holdkifli kisasszonya fekszik előtted,
vezetem Gít óvatosan a magas, szellős bronznyugágyhoz.
Nézd e hatmellű leányszobrot a főhelyen, Finottiét,
ahogy ernyedten a fű fölé lógatja lábát,
s benne Gulácsy nakonxipáni nője testet ölt.
A szabadtéri kiállítás többi szobra magába szívott
minden neszt,
de én zihálásodat hallom. Talán ő éppen így feküdt, mikor
eléje térdepeltél:
a térdeidet csókolni vágyom újra, dadogtad keservesen,
s Holdkifli kisasszony vagy Agatha (nem mindegy?) beszélt,
ahogy az üvegpohár kondul, ahogy az üreges érc kőtől, fémtől
megpendül:
Juhhy, juhhy, ol hik muff.
De én kivonultam a hazámból!, büszkélkedtél, ahogy
a kiéhezett
negyven nap böjt után a rozmaringos csirkét visszautasítja.
Juhhy, juhhy, csengett Holdkifli kisasszony,
és volt ebben együttérző bólintás is meg szívderítő „na és?”.
De Rossetti Londona semmibe vett!, ráztad öklödet,
s a felelet világos volt erre is: ol hik muff.
Elhagylak!, fenyegetőztél holtfehéren, szeretőm indus,
barna teste fürdik a napban!
Juhhy, juhhy,
hallatszott a gyíksurranás-kacarászás,
s látom, látom, amint a nagy, vörös szemű, pettyes kutya hátán
Holdkifli kisasszony Nakonxipánból kivonul.

2

Gí pedig ezalatt fényképet készít rólunk.
A kisasszony bronzlábai mellett guggolok,
s csaknem hetven évvel később, hogy térdeit csókolni vágytad,
kezembe fogom a lábujjait.
Nyakát a nagy, vörös szemű, pettyes kutya egy lőrésből
nyújtja le,
s a paprikapiros torony, mintha Berengár összes vérét fölinná,
alulról fölfelé fokozatosan beborul.

3

Kútmély a kert.
Indigókék-szálas a fű.
A bronz lábfej hűlve sugárzik.
A fényképezőgép Gí vállán lóg, tokjába bújt.
Szótlanul áll Gí, a tanú, s figyel.
E tenger-rejtekaljra búvárharang-arca belülről vet sugarat.
Aláereszkedett kincskutató, ki tekintetével körbekeríti
Holdkifli kisasszony hat hűlő keblét, lenyúló lábának
hosszú ércujjait;
körül a bástyák fölött Shakespeare és Füst Milán Itáliája,
rögzíti pontosan,
s nézvén az Anastasia templom falára illő képet,
a három másutt s máskor élt férfit,
kik mindhárman jelenvalók vagyunk, s szívünkben egyezés,
elkészült, hogy tanúsítsa:
1978-ban Veronában testvérként találkozott Gulácsy
(itt járt 1909-ben, meghalt 1932-ben),
Novello Finotti szobrász (kora, neve előttünk ismeretlen)
és K. K. a Castel Vecchióban egy alkalmi, kerti szobortárlaton.

Egy présház vörös borában tükröződve

Fönt, majdnem a domb gerincén áll a ház. Háta mögött Hőgyész.
Jobbra, más dombhajlat alján nyújtózik eléd a csicsói torony.
Sugártalan, vörös a Nap, s mint megszállás után kopaszra nyírt
francia lány, bukdos alá a pincébe tűnő lépcsősoron.

Te is pincébe ereszkednél beljebb – amíg a fakó fény.
Gí a vállalkozóbb, hangját hallod, de a bátor vállat csak sejted.
Egyszer-kétszer rebben kisbunda-ujjból az Ariadné-kéz,
de mi lesz vele s veled, ha fonalát villámsújtottan elejted?!

Ha a pince szűk alagútboltjából a Minótaurosz
előhajolva újra, kőbordáival majd nyakadba szakad?!
Olyan Ő, mint rossz szokásod: kettévágtad? – mögüled ront rád.
Hinnéd: szívét metszed – s vére vörös kádjába fojtott patkánya vagy.

És kapura szögez a kimeríthetetlen Alakváltó,
s a kapun túl minden kinyújtott kéz hiába utolsó szalmaszál.
Ariadnéd kövér özvegyasszony, szélvert fekete ballon,
fölhasogatva semmibe zizegő bála fátyol, rongykarnevál.

Hogy itt jártál a pince mély kerengőinek egyikében,
s hídláb alatt lesütötték szemüket előtted az oroszlánok,
hiheti-e, ki kívülről kerülgeti a bejárást csak,
tisztes távolban terítve családjának – hol ti is boroznátok?…

E dombhajlat rubin levével tele volna pohár, a száj,
a terítő pokrócban folytatódna, s az: alkony-fésülte fűben.
És a fű erdővé nőve csipkebokorban folytatódna,
s a Göncöl kigyúlva szekerezne fönt, a kiterített időben,

mert ki volna nyitva, mint egy mappa, kiterítve, mint atlasz,
tűre szúrt pille, ha nem verdes már, lábujjatoktól érne égig.
Nem mutatná, hogy rab, csak azt mutatná, hogy gyűszűtökbe fért,
vörös borodban szikrázna tovább – határtalan e Semmiékig.

S ahogy leszáll a borszint a pohárban, emelődne a Hold.
S amíg összeérne a szátok, közelmerészkednének a nimfák.
Karon ragadnának, s te elbotladoznál a Bejáratig.
Angyallihegést tömne a szél füledbe, csapna szemedbe indát,

zöldbab-színű lósörényként folyna a zsálya lábad közé.
Nem is te lépnél, lóhát-hullámzással ragadna magával a föld,
de rátalálva, ott te is csak hitetlenkedve megállnál,
s hátracsavarult fejjel keresnéd, fűben a helyed hol tündökölt?

Ott, szembesülve lógó magaddal – maroknyi patkányálca,
mely saját farkán felszögelve csüng – hinnéd: a hős az, aki voltál?
Ariadnédra ismernél kapu előtt pár gyászos rongyban
a guanóba fojtott sárga fákon?… S kire a fűbe hajoltál?…

Gí a bor rubin foltjával száján nyitott szemmel elaludt?
Végleg elrekesztett kerengőn nem az ő vörös fonala ragyog?
Nem ő az, ki ijesztő kanyar mögül kirepül, s levágott
vadállatfejek közt talál toszkán eget – lázadnak Kijáratot?!

S hű kopói, az oroszlánok tátott torkában mészfehér
est előtti sugárzásban lebeg a sávos dóm Orvietóban.
Canova ajtónálló óriás angyala hagyja Rómát,
s Umbria zöldjébe kivágtok, érett ölén ringva, mint hajóban.

Suttog nektek Kis Hölgy-koráról, amikor még Z-ben fürdött.
S mint az öregedő Magritte ecsetjén, hússá változik a márvány!
Víz veri gyémánt szegecseit hosszúdad kőülepére,
de testszagú hajszálér-ringás a tükörfényű kő, szádat forró húsára zárván.

S lesz aranysápadt, mint az Arany Bikában
éjjel a suttogó lámpanyalábban, a suttogó-vizü kádban – – –
És nincs többé vége, nem lehet vége már,
széttépettek ösvényén szárny gyúl a bokán, ahol jártatok hárman.

Repül Ariadnédhoz, mint szomszéd falra esti lámpafény.
S oly esttel telik a Pince, mikor: „Batyuba kössetek!”, akarta.
Csergebozontból bontogatva ízenként lesd meg újra!
S ahogy éled, fényesítse ízenként ki a nyelved színaranyra!

Ragadjátok vállán, bokáján ketten! És hintáztassátok,
hogy parkba guruljon a nevetése, tollpehelybe zárt szelence.
Messze, ágy közepébe hajítsátok, hol lepedődön ég,
s gyöngyfényű a pórusok láza, mint félig kész festményen a kence.

Könyörögjön: még! Még! Örök dolgok közé legyen beszőve.
Halálról szólva arca mindig elszürkült, mint égetés előtt az agyag.
Ariadnéddal akarta összefonni a lélegzetét,
szemed kék falába zárni, mikor először oltotta szomjadat.

Örök, de csak dolgok voltatok. „Ki-be ugrálhatok! Mint a
süppedő fotel, nyitott ágy, vár szerelmetek!”, hetvenkedett sokat.
Azt hitte, talpához csirizelt a magasba rántott kötél!
Mért ne hajítsa magát mélybe, ha alátartjátok ponyvátokat?!

Ha festett csupán a szakadék s a zuhanás jópofa trükk! – – –
De érintésétől akolszagú lett ólommal bélelt tenyered.
S láttad az ördög előrenyomult alsóajkát – rajta!
És borzadva döntöttél: e vastag lábfejű szajhát nem ismered!

Santa Maria degli Angeli kísértet-albergóján,
mint lomb közül szélvihar a tücsköt, végigúsztatta meztelenül.
Rab szigetén, szenesedő erdők tűlevelén még vérzett.
S hogy végül kővé vált, most ajtót őriz. De lidérce szemedbe ül.

Hát Isten veled, Canova „szobra”! S Róma! Átlépve újra,
mi egyszer is halálos, köszönsz a múltnak s lépsz előre. Nőd vezet.
S lassan eszmélsz, hogy a valónál valódibb e látomásod,
a mit sem sejtő hegyi ház, a bor csak felszín, tört fény – képzelet.

Jut még eztán is pincetorok, honnan a lépcső mélybe visz,
s közben Leonardo madárszárny-gépeként surrog a szél mögötted,
Március, az összetört repülő ismét csak toronyba lép,
s tavasz, tavasz akar lenni a lezuhant szárny alatt, ki üszök, seb.

Röggel teletömött szája kiénekli a hóvirágot.
Az összetört gép tollát ezüstöződő pillangók beborítják.
Hegyen a hóolvadástól megcsobban a bor a pohárban.
Árokban oszló csavargón kristály vizek mosnak inget, harisnyát.

Aranyeső kezd sárgállni tarkója elhányt üstökéből,
tavasz, tavasz akar lenni Március! Vak lovadnak új a szárnya!
Rég, Olaszi Babával virágszirmok alá temetődni
nem semmiért kellett – fénye beszövődött Ariadnéd fonalába.

Velencében a Frari cserfes puttója majd eljátssza,
hogy a Csorba utcai kerek asztal alatt gondoláztunk ketten,
s Gí velencei fényképe azért sugárzik oly titkosan,
mert mögötte a himbáló üres gondolaorr mivelünk lebben.

Gí már csak azért ül ott, mert kikötötték benne az estet.
Kinyújtott karként átöleli a víz lámpasora az éjszakát.
S mert égnek és földnek ő a találkozási pontja, benne
a megvolt, a nemvolt, a tegnap, a holnap: tükrébe s egymásba lát.

A lámpasorok, a csillagképek rávetítik, ami voltál.
Elnehezült mosolyából a recski kő, mint lejtőn, az égbe zuhan.
Egy málló teremből tű villog – életed ott összevarrják,
szorosan egymáshoz tapasztott arccal, szerelmesen, szomoruan.

Mindenki fehér ruhában van ott. És kéz a kézben járnak
föl-alá e tengerparton ülő nőben. S mint világítótorony
minden szintje, lépcsőfordulója megtelik izzó suttogással.
Korty vizet isznak, bújnak tiszta ágyba. – S hullámzanak a rőt boron,

e pohárnyi vörös óceánban, melyre napszállat tüzel,
s legutolsó káprázatul a téli görcsből kisimuló tőkék
sorfala közt ámuló szemed bekússza a smaragd mezőt,
s fölötte elhúz Márciussal a leonardói repülőgép.

Persze: tátott oroszlánszájban, mint Canova szobra s Kis Hölgy.
És Ariadnéd eldobja fonalát: „A Minótaurosz liheg!”
Örök-sötét falakon át – érzi – baltacsapású a fény,
szíve füstöl és beleszédül. – Ti ketten! Ti, ti megölhetitek!

S felejted, hogy olyan Ő, mint a rossz szokásod: kettévágod,
de te csak kiömlő vére vörös kádjába fojtott patkánya vagy.
És elfelejted, hogy kapura szögez majd az Alakváltó,
s özvegyed fölhasogatva csupán bála fátyol: űz madarakat.

Nem! Te csak azt tudod: Ariadnéddal most szembeszegültök!
S a dombhajlat rubin levétől már nem téveszted össze a helyed.
Mint a Kis Hölgy s Canova-mása, s a Frari puttó: állomás
ez a dombháti pohár bor. Hogy vehess néhány jó mély lélegzetet.

De mint útmenti kút vagy benzintartály zsugorodnak gyorsan.
Sötét iramtól lobbannak ki, mint mutatványos bódén a neon.
S futsz Ariadnéddal a Március vérével kötött pályán,
amíg Minótaurosz az istenek kedvére végleg földre nyom.

Egy noah-noah beszámol az élet vizére szomjazó lányról

A porcelánkékszemű német család
s a dagadtbukszájú ami, kinek ezüstösen kanyargó
autója körül
az ezer évet látó házfalak mindig mélyen beszívták
kőgyomrukat,
hogy helyet csináljanak a Rolls Royce gőgösen megnyúlt
orrának közöttük,
elgurulnak a vaskakas előtt, a rézcsizma mellett,
a szélben ütemesen bólogatnak az akasztott babák,
megpendülnek a vörösréz harangok,
s az assisi csodáit gyermetegen batikolt kendőkben
angyallények se férfi-se nő csípői rángnak,
az igazi látnivalókat lobogva eltakarják.

A noah-noah úgy áll a boltajtóban, mintha nem is állna
ott senki.
Keresztülúszik rajta a felhő, átsüti a nap.
Erre már vidám-feketén a vaskakas fölrepül,
s kopogni kezd az óriásoknak rakott lépcsőn a rézcsizma,
a hétmérföldet lépő.
Ő, fejét a vaskakas szárnya alá dugja,
lába a rézcsizmában kopog –
ej, de jól érzi magát a noah-noah!

Előbb a szökőkúthoz lép, hol az idő a kőszörnyek idomairól
rég lemállasztotta, hogy leopárdok
vagy oroszlángriff-keverékek voltak-e egykor,
de találkozik a szurtos kislánnyal, ki kiskanalával
szörnytől szörnyig bűvös rítus táncütemével halad,
s mohón kortyol a vékony vízsugarakból.
– Az élet vize tán? – hajol
az alig létező keskeny archoz a noah-noah.
S látja akkor, hogy a kislány szeme
a kézzel ásott régi, régi erzsébeti kút
gyerekkor-édes tükrével néz vissza rá.
S hogy ajka, bezárt, harmatot, könnyet szivárogtató
cserepes ajka,
a szájával fölnyitott első szeméremhajlat.
S hogy kiskanalát szorító három ujja szántotta föl
a gyönyörök kertjét előtte apró, csillagkörmű ekéivel.

A noah-noah az alig létező fejecskét
ráfekteti a vaskakas szárnytollaira,
a vízben tocsogó lábacskát
beledugja (a magáé mellé) a rézcsizmába,
melegíti, amíg a jégközepű csontocska fölenged,
s így küldi el a noah-noah távoli Isolájára,
a rézcsizmában lábujjacskáival,
a vaskakas legyezővé nyíló szárnytollán
víz után pihegő arcocskájával.
Az élet vizére szomjazik – itasd meg,
melegítse át testét az ágyad.
És lábtól, némán,
színültig holdfénnyel kitelve
rátok a rézcsizma ragyogjon.

Volna

Gínek, Ravennában

Néném, a Képzelet egyik melledre margarétát,
másikra napraforgót festett,
s hajnalon kikocsikáztunk a tengerpartra.
Amíg méregfiola csillanásaival kuncogott a tenger,
öcsém, a Szűz, merőn bámult a térded közé.
A gyámom, Monsignore, mivelhogy árva volnék,
megparancsolta, hogy hunyjam be szemem.
És a szemem – függőfolyosóvégi homályban
női vécék deszkaoldalába metszett lesőlyuk –
becsukódott engedelmesen.
Szomszédnőnk, kinek tizennyolc éves korában
bor- s vizeletpárájú gyámom kunnilingvált;
kinek tizenkilenc éves korában a tankcsapdából hátramászó
Minótaurosz templompersely herezsákja csengettyűzött;
kinek bíbor kalitka-szájából huszonhatodik évében a nyelve
– reszkető lábú páva, föl-le vonuló –
összemászkálta kicsi néném estbe-mézesedő hajlatait,
szomszédnőnk Torquemada-szemüvegben,
nagymesterek mosolyával vitt missaléd kőtábla-háta mögé.
Ott tajték nyüzsgő kristályegerei futkároztak bokátok körül,
ott annyit beszélt fövenyig lecsüngő violaruhákról,
ott addig csücsült meleget sugárzó homokkő meredélyeken,
tűsarkú menyasszony-cipődön, fátyolban,
hogy azalatt éppen száztízig számoltam,
és látom, gyámom a San Vitale nyolcszögletében
püspöksüvegben, csigafejű bottal Teodora alá állt,
és látom, hogy öcsém, a Szűz,
saját Monalisa-arcára cujka bajuszt ragaszt
– ó, huszadik század! Ó, Suzanne Duchamp!
hogy nem tudtad Marceled kezét pástétomos bödönödbe jobban becsípni! –
és néném a Piazza Mercatán családi fénykép-brillanciában
őszibarack-hamvas bőröd alá tömködi sorsod grammról grammra,
a szurokba mártott pelyhes dér borzolódását öreg kősó tokádon.
Magasnyakú szürke ruhában két zsáknyi sóhaj: a keblei.
Sárgarépával, fokhagymával kitömött zsákteste lesz a mintád.
– Te ide hallgass! Még csak nem is dióval tömött!
Vörös aranyba mártott vének, vén diófák,
koronalombotok közül sötétkék hegyekbe szédült szerpentinen,
vihar denevérszárnya alá mereven besugárzó alkonyatban,
mikor láttátok utoljára ezt a petrezselyemszakállú zöldségkofát,
világszép nénémet-húgomat – tükörmásodat! – a Szállnitudást?!

Én orgonaszóvá változom, neved kiáltozom,
a karzatokból ezredéves cédrusgyökerekként
eléd, köréd, terád csavarodom.

Vissza! Kikocsikáztunk a tengerpartra egyszer.
Összeesküdtetek ellenem nagyon!

Kitanítottak téged a kőtáblák mögött nagyon!
Néném, a Képzelet, még milyen fiatal volt. Szinte még gyerek.
De aki már a melledre margarétát, napraforgót festeget.
Aki már estével mézesíti hajlataid.
Inkább itattátok volna meg a tajték kristályegereit.
Vakaróztunk volna a tenger bolháitól.
És bátran, csak bátran fogtuk volna egymás kezét,
mikor a San Vitale szögleteiből az Isten kiszól.
Fejünk körül zöld, arany mozaik-pázsit.
Mondtam volna az Úristennek:
Mellén margaréta van, napraforgó van!,
és az Úr alig számolt volna el százig,
megérintettem volna gitáromat-derekadat,
a titkos késnyom behasadt puha cirmát benne
szétválasztottam volna, mint a Vörös tengert,
mint jót és rosszat,
és száraz lábon a San Vitale szögletein karikázva
átkelhettünk volna – tudod hova?!
– Ó, istenem, hát miért nem tudod, mit beszélek?!
Oda. Oda. Oda. Oda.

Teremtés: szabadság – szabadságteremtés

Mellékóda Paolo Uccellóhoz
és a Galla Placidia sírbolt
mozaikrakó kézműveséhez

Csakugyan keményen ragyog
a szigorú antik?
A diadalív kőreliefje alatt
kősüket szobor áll? Szoborhát?
Uccello képtelennek festett szobra,
csak most már Mantegnáé,
s egy hosszú életen keresztül?

Mivelhogy a Brentától elragadt
tizenévest
(jóval előbb Nicolosiánál)
sir John Hawkood1
(ijesztő hátfényben a muraközi
lódebellán)
rabló furfanggal eljegyezte?!

Ó, óriás előd! Gigantikus kortárs!
Madár nevű2 szent Bárkafestő,3
árnyékba borított,
kit perspektívába fullasztana
a telt-agyu Giorgio,
bár Néked köldöködig sem ér,
te távlatba pistult meddő komponista,
ugyan mitől telt volna
asszonyaid arcéle, orr s homlokvonala
oly átható muzsikával,
melytől a lepergett freskó
puszta helye is tele,
ha beléromlottál volna csakugyan?!

A festék hordoz magában
belsőbb anyagot,
de a belső anyag még mindig
csak felület!
A világ, ahogy a tükör síkjába bámul,
s a síkból,
mint egy jókora piaci kosárból
kövérre gömbölyödve,
körbetapogathatón
látszólag visszaömlik
s egy magával.
Ez volna hát a művészet?
Hiszen ez vurstlik trükkje!
Mesterség. Eszesség.
A szakma titka.
Pénzfejő mutatvány.
Komputer-Vasarely;
üde ipar –
bár az eredeti,
tán Galla Placidia sírboltjából4
még fénylőbb, s hidd el, trükkösebb.
Netán attól, hogy leesett állal
nem őt nézed,
hanem amit keretbe zár!
S éppen ettől a mű szegélye
maga is mívesen ragyog.
Mi több: a villogtatott villanyfényből
kiválik szelleme is,
s mintha csak a sötétben
egy encefalogram-sor
rendeződne szabályos mozizássá,
percig úgy tűnik: Odüsszeusz ravasz,
zegzugos észjárását követheted nyomon.
Kék és aranyfalú folyosó fut
a szürketestben,
fény és árny-barázdán
szédítő szélsodrás
az éles szögletek közt;
s hogy átsuhansz az agy
ajtó- s ablaktalan zöld szobáin,
bár hétpecsétes titkai
ott sorra köddé válnak,
mégis kipislogatnak a hátad mögül,
mint félig leeresztett bagolyszem
a mozaik-fugák réseiből.
Pallasz Athéné baglyai5
faágak sűrűjén át?…

Ravennában esett meg ez
a szerény szegéllyel.
Ganajtúró ornamensből, lám,
Isten szent szkarabeusza támadt.
Míg az ökör nagyságát irigylő béka:
megrepedt,
mondhatod együtt egy „alja” ókorival6
a művé magasztosult modern szegélyről,
mondjuk: bárkinél.
Odüsszeusz ravasz, görög agytekervényei?!
A dugig-telt titkú
ajtótlan zöld szobák?!
Egyáltalán: a szellem – mint olyan?!
A számozott kórházi csőágy
üreges bensejében
a moccanatlan cső-űr.
Egy proszektúra sterillé sikált
op-art kövezete.
Egy hibernált öl válasza csókjaidra.
Egy festmény hátnyoma a faladon.
(Elején kövér pofájú gombolyag
és macska lehetett.)

Nem! Nem!
A festék ugyan hordoz magában
belsőbb anyagot,
de a belsőbb anyag is
még belsőbb anyagot.
Az elsőtől a kék: mező. A barna: fa.
Az elsőtől a tükör: világ.
Te a másodikra üsd fel a fejed!
A másodikban:
a szabadság.

Az elsőtől látod,
esetleg jobban látod, ami van.
Hálókamrádba kicsinyíti
a csillagos eget.
Vagy Miró-i szorgalommal
egyetlen szétvágott sejtből kinagyítja
Botero valamennyi kupleráj idilljét,
tejszínhab-monstrumait.
Az elsőben Uccello övig ereszkedik
szakállnövesztő remeteségbe.
Számol, csak számol, csak számol.
A telt-agyu Giorgio számára többé
már ki se látszik a perspektívából.

Az elsőben Mantegna freskóján
a hátív: római.
Ahogy a diadalív, a pajzs,
a marsoló vonal.
Kemény eszményítés.
Szigorú rajongás.

De hát honnan repült elő
az uccellói lány tekintete?!
Honnan hajíttatott alá,
miféle fésülködő Fölfoghatatlan
kihullott hajszála görbült-siklott
az uccellói lányarc
orr s homlokvonalává?!

Innen és túl a számításon,
a mester gyönyörén is
(pedig a rossznyelv szerint az
kielégítőbb volt Paolo
hús-vér asszonyánál).7

És honnan egy római hátívben
a Joyce-i bolyongás?!
S mint a teába mártott sütemény,
hogy lesz az elveszett idő prousti egésze?!
Netán Dosztojevszkij ördögűző zokogása.
Avagy Freud száraz vizitje
a tömlöc-sötétben…

Az elsőben az a hátív: római.
A másodikban innen és túl a rómain:
a tied. A fiamé. S majd a fiadé.
Erre üsd fel a fejed.
A másodikban – neve: teremtés
a szabadságod.

* Sir John Hawkwood, madár nevű, szent Bárkafestő, Galla Placidia, Pallasz Athéné baglyai, mondhatod együtt egy „alja” ókorival, Paolo hús-vér asszonya (jegyzetek)

A Nagy Tüdőtöltés

 

A púp

Kifelé, a határállomáson fölírták Gí fényképezőgépét,
fiam karóráját – P és az elhordott Jutadomb fölíratlanul
púposodott a hátamon. Nem maradt itthon, s nem fogyott
el kint. Két tenger se oldotta le rólam. Jöhetek-mehetek,
mindenhova hurcolom. Mert az én Candide-i kertem
a hátamra nőtt.

 

A kis tüdőtöltés

Bármikor elcserélném bármelyik északolasz városkára,
sőt szigetecskére, a fentieken kívül Arezzóra, Velencére,
Buranóra. De ha ez a mondott okból úgysem lehet, kijárnék
hozzájuk szabályosan, mint tüdőtöltésre a kórházból kitett
beteg. Szederjes szájjal, tátogva döfném orrlyukamba a kék
gumikígyót, s Ravenna, Arezzo, Orvieto oxigénpalackjából
nyakalnám részegen a levegőt!

 

Régi hazatérés

Még ’45-ben, ’46-ban… Gyula bátyám a vagontető legörbülő
simaságán a szellőztető nyaka köré kötözött a nadrágszíjjal.
Meleget lehelő vasába kapaszkodva, zsákomban kölessel, sóval,
szalonnával, arcomat a tető lapjához szorítva tűrtem, amint
fekete lobogóval a vonatot a füst bevonta, és savanyú korom-
szagával megcsapkodott. Alagút-éjszakámban szikraeső páva-
szemei gyulladtak ki a zsákon. Hosszú, sziporkázó
farkát a mozdony elejéről ránk rázta egy lángtorkát tátogató,
fekete páva. Huss! – hallottam, mikor a szárnyas fölrepült.
Ahogy távolodott, úgy nagyobbodott. Sötétje ritkult, feketéje
kékült, farkának uszálya már nem a szétesni hanyatló ócskavas
vonatot, egész egemet beborította. A mátrai hegykúpokat,
a völgy havából sötétlő kazal-falut, s a messzi ablakok
cérnahangú zarándokcsapatát: a szerpentinen a hegy
derekáig merészkedtek. Ó, mennyivel kábítóbb fény szikrázott az
égi tolluszály pávaszemeiből, a csillagokból! Beláttam,
a nagy madárhoz képest én és a vonat porszem sem vagyunk,
a széltől lapogatott kocsioldal nyögésébe, a meglazult vasalás
jajszavába mégis beleálmodtam a pávarepülés neszezését,
s a meleg gőz párapamacsai álmomban sugárzó madárbegy-
meleggel úsztak körül. Páva repített engem hazáig. A pálya-
udvarra megérkezve az asszonyok előbb kedvesen
megtapostak, hogy álmaim meggémberedett foglalatját vissza-
adják a vérnek, mert én már egészen úgy éreztem, hogy arcom
a vonattetőhöz nőtt. Otthon is kézbe vettek. Nagymama
lámpáshoz emelte levetett ruhámat. Són, kölesen, szalonnán
kívül nem hoztam-e hívatlan vendéget hajamban, ingem,
nadrágom ráncaiban? Anyám albusz-szappannal lemosott.
Anna – előttük – nem érhetett hozzám, lesütött szemmel
visszaállt a kályha mögé. De később, mikor csillagos uszályát
az ég már az udvar aljára eresztette, és a hó minduntalan
titokzatosan fölsziporkázott ahogy az égi tollak végigsöpörték,
Anna is megtapogatott, hogy visszahoztam-e mindenét? Hiába
csitítottam, szűnni nem akart vak szemű kutyakölyök-
didergése. Gyula bátyám, az özvegy, kalappal takart arccal
aludt az odújában. Ő álmában ért haza, hol asszonya,
Ilon fogadta, s mint velem, vele is rendre minden megtörtént:
volt hajvizit és hátmosás, és borsóevés közben látta, hogy
Ilon inge alól előszíneződik a mellbimbó.

 

A Nagy Tüdőtöltés

Ó, hol vagy ifjúságom, ifjú-Magyarország, gyermekkori
otthon?! A házak leomlottak, lakóik elporladtak. Így van
rendjén. Ha Firenzében láttam Rákosi-sárga negyedeket,
csak viseljem el P új központjában a sikátor-kapualjakat;
málló vakolatú tűzfal-házait. Leonardo híres falával
semmiképp sem azonosak. Szorgos tanítványként
bámulhatod napestig (ahogy a Mester parancsolta volt),
csak a léha kéz (vagy gép) vetette rossz habarcs hullafoltjai
éktelenkednek rajtuk sorsod képei helyett.
Talán, ha anyám hajolna ki az egyik erkélyrácson…
Ha Gaál, Rátkay műtermébe röpítene fel a lift…
Ha öregedésem, halálom Annáját, Gít átölelve, a szemetes,
kiégett park kanyargó betoncsíkján az óceánkék hazai busz
suhanna, és a zsidótemplom mór téglahomlok-ablakából
a kiállított Arany Ikon integetne bal kéz felől, s jobbra tőlünk,
egy emeleti lámpabura kristálypalástját csúsztatva le a vállán
a Kis Hölgy rohanna elénk a lépcsőházból… igen, akkor a só,
a köles, a szalonna, a múlt Jutadomb-púpja menten
csodálatos oxigénpalackká változna a poggyászomban!
Minden fordulóban nőne hüvelyknyit, fejnyit! Szent ég –
hat lábnyit nőne! Elöl-hátul a kék busz ablakait lágyan
kinyomná. Lepattogzana a karosszéria róla, mint tojáshéj!
Gumikerekei megsokszorozódnának! Még az oroszok sem
tudnak ekkora lépegető ekszkavátort, se tankot csinálni!
Holdfényezüstű törzsén minden P-beli kisfiú lovaglóülésbe
helyezkedne, s mi, a régi jóbarátok (élők, holtak egymásba
kapaszkodva) jókedvűen, talán farsangi maskarában, tán
meztelenül benyomulnánk kék csöveinkkel az ablakokba,
s Gível felváltva adagolnánk a szórás mennyiségét,
hogy minden szobába jusson bőven Ravenna mozaik-levegője,
Firenzéből Dávid mellkasrepesztő, indulatos lélegzete!

 

Summázat

Velence, 1996

Az épületcsodákkal hivalkodó Brasilia városát,
se Le Corbusier kezenyomát Indiában,
a nagy kávéközpontot, Santost már sosem látom.
Se Eluard Saigonját, se Max Ernst khmer templomait,
se Saint John Perse tengereit,
se Rimbaud lábnyomát a takaró-csíkos sivatagon.

Szürke tengerhomályból fürkésző tekintetű jegesmedvékkel
a jövő ólombányái és koncentrációs táborai lehet,
hogy engem figyeltetnek – lehet, hogy a fiamat már.
Nincs mivel elcserélnem Veronát, Padovát, Velencét.
Azt sem mondhatom, hogy bőröndömben belőlük
valamit hazahoztam.
Kelet-Európába ismét belépve csak ennyi bizonyos:
Láttam, ami még megvolt belőlük, mielőtt szépnövésű, ám
szemrésükben az üres űr pókhálóködét úsztató utódaink
fölrobbantanák.