A púp
Kifelé, a határállomáson fölírták Gí fényképezőgépét,
fiam karóráját – P és az elhordott Jutadomb fölíratlanul
púposodott a hátamon. Nem maradt itthon, s nem fogyott
el kint. Két tenger se oldotta le rólam. Jöhetek-mehetek,
mindenhova hurcolom. Mert az én Candide-i kertem
a hátamra nőtt.
A kis tüdőtöltés
Bármikor elcserélném bármelyik északolasz városkára,
sőt szigetecskére, a fentieken kívül Arezzóra, Velencére,
Buranóra. De ha ez a mondott okból úgysem lehet, kijárnék
hozzájuk szabályosan, mint tüdőtöltésre a kórházból kitett
beteg. Szederjes szájjal, tátogva döfném orrlyukamba a kék
gumikígyót, s Ravenna, Arezzo, Orvieto oxigénpalackjából
nyakalnám részegen a levegőt!
Régi hazatérés
Még ’45-ben, ’46-ban… Gyula bátyám a vagontető legörbülő
simaságán a szellőztető nyaka köré kötözött a nadrágszíjjal.
Meleget lehelő vasába kapaszkodva, zsákomban kölessel, sóval,
szalonnával, arcomat a tető lapjához szorítva tűrtem, amint
fekete lobogóval a vonatot a füst bevonta, és savanyú korom-
szagával megcsapkodott. Alagút-éjszakámban szikraeső páva-
szemei gyulladtak ki a zsákon. Hosszú, sziporkázó
farkát a mozdony elejéről ránk rázta egy lángtorkát tátogató,
fekete páva. Huss! – hallottam, mikor a szárnyas fölrepült.
Ahogy távolodott, úgy nagyobbodott. Sötétje ritkult, feketéje
kékült, farkának uszálya már nem a szétesni hanyatló ócskavas
vonatot, egész egemet beborította. A mátrai hegykúpokat,
a völgy havából sötétlő kazal-falut, s a messzi ablakok
cérnahangú zarándokcsapatát: a szerpentinen a hegy
derekáig merészkedtek. Ó, mennyivel kábítóbb fény szikrázott az
égi tolluszály pávaszemeiből, a csillagokból! Beláttam,
a nagy madárhoz képest én és a vonat porszem sem vagyunk,
a széltől lapogatott kocsioldal nyögésébe, a meglazult vasalás
jajszavába mégis beleálmodtam a pávarepülés neszezését,
s a meleg gőz párapamacsai álmomban sugárzó madárbegy-
meleggel úsztak körül. Páva repített engem hazáig. A pálya-
udvarra megérkezve az asszonyok előbb kedvesen
megtapostak, hogy álmaim meggémberedett foglalatját vissza-
adják a vérnek, mert én már egészen úgy éreztem, hogy arcom
a vonattetőhöz nőtt. Otthon is kézbe vettek. Nagymama
lámpáshoz emelte levetett ruhámat. Són, kölesen, szalonnán
kívül nem hoztam-e hívatlan vendéget hajamban, ingem,
nadrágom ráncaiban? Anyám albusz-szappannal lemosott.
Anna – előttük – nem érhetett hozzám, lesütött szemmel
visszaállt a kályha mögé. De később, mikor csillagos uszályát
az ég már az udvar aljára eresztette, és a hó minduntalan
titokzatosan fölsziporkázott ahogy az égi tollak végigsöpörték,
Anna is megtapogatott, hogy visszahoztam-e mindenét? Hiába
csitítottam, szűnni nem akart vak szemű kutyakölyök-
didergése. Gyula bátyám, az özvegy, kalappal takart arccal
aludt az odújában. Ő álmában ért haza, hol asszonya,
Ilon fogadta, s mint velem, vele is rendre minden megtörtént:
volt hajvizit és hátmosás, és borsóevés közben látta, hogy
Ilon inge alól előszíneződik a mellbimbó.
A Nagy Tüdőtöltés
Ó, hol vagy ifjúságom, ifjú-Magyarország, gyermekkori
otthon?! A házak leomlottak, lakóik elporladtak. Így van
rendjén. Ha Firenzében láttam Rákosi-sárga negyedeket,
csak viseljem el P új központjában a sikátor-kapualjakat;
málló vakolatú tűzfal-házait. Leonardo híres falával
semmiképp sem azonosak. Szorgos tanítványként
bámulhatod napestig (ahogy a Mester parancsolta volt),
csak a léha kéz (vagy gép) vetette rossz habarcs hullafoltjai
éktelenkednek rajtuk sorsod képei helyett.
Talán, ha anyám hajolna ki az egyik erkélyrácson…
Ha Gaál, Rátkay műtermébe röpítene fel a lift…
Ha öregedésem, halálom Annáját, Gít átölelve, a szemetes,
kiégett park kanyargó betoncsíkján az óceánkék hazai busz
suhanna, és a zsidótemplom mór téglahomlok-ablakából
a kiállított Arany Ikon integetne bal kéz felől, s jobbra tőlünk,
egy emeleti lámpabura kristálypalástját csúsztatva le a vállán
a Kis Hölgy rohanna elénk a lépcsőházból… igen, akkor a só,
a köles, a szalonna, a múlt Jutadomb-púpja menten
csodálatos oxigénpalackká változna a poggyászomban!
Minden fordulóban nőne hüvelyknyit, fejnyit! Szent ég –
hat lábnyit nőne! Elöl-hátul a kék busz ablakait lágyan
kinyomná. Lepattogzana a karosszéria róla, mint tojáshéj!
Gumikerekei megsokszorozódnának! Még az oroszok sem
tudnak ekkora lépegető ekszkavátort, se tankot csinálni!
Holdfényezüstű törzsén minden P-beli kisfiú lovaglóülésbe
helyezkedne, s mi, a régi jóbarátok (élők, holtak egymásba
kapaszkodva) jókedvűen, talán farsangi maskarában, tán
meztelenül benyomulnánk kék csöveinkkel az ablakokba,
s Gível felváltva adagolnánk a szórás mennyiségét,
hogy minden szobába jusson bőven Ravenna mozaik-levegője,
Firenzéből Dávid mellkasrepesztő, indulatos lélegzete!
Summázat
Velence, 1996
Az épületcsodákkal hivalkodó Brasilia városát,
se Le Corbusier kezenyomát Indiában,
a nagy kávéközpontot, Santost már sosem látom.
Se Eluard Saigonját, se Max Ernst khmer templomait,
se Saint John Perse tengereit,
se Rimbaud lábnyomát a takaró-csíkos sivatagon.
Szürke tengerhomályból fürkésző tekintetű jegesmedvékkel
a jövő ólombányái és koncentrációs táborai lehet,
hogy engem figyeltetnek – lehet, hogy a fiamat már.
Nincs mivel elcserélnem Veronát, Padovát, Velencét.
Azt sem mondhatom, hogy bőröndömben belőlük
valamit hazahoztam.
Kelet-Európába ismét belépve csak ennyi bizonyos:
Láttam, ami még megvolt belőlük, mielőtt szépnövésű, ám
szemrésükben az üres űr pókhálóködét úsztató utódaink
fölrobbantanák.