Mellékóda Paolo Uccellóhoz
és a Galla Placidia sírbolt
mozaikrakó kézműveséhez
Csakugyan keményen ragyog
a szigorú antik?
A diadalív kőreliefje alatt
kősüket szobor áll? Szoborhát?
Uccello képtelennek festett szobra,
csak most már Mantegnáé,
s egy hosszú életen keresztül?
Mivelhogy a Brentától elragadt
tizenévest
(jóval előbb Nicolosiánál)
sir John Hawkood1
(ijesztő hátfényben a muraközi
lódebellán)
rabló furfanggal eljegyezte?!
Ó, óriás előd! Gigantikus kortárs!
Madár nevű2 szent Bárkafestő,3
árnyékba borított,
kit perspektívába fullasztana
a telt-agyu Giorgio,
bár Néked köldöködig sem ér,
te távlatba pistult meddő komponista,
ugyan mitől telt volna
asszonyaid arcéle, orr s homlokvonala
oly átható muzsikával,
melytől a lepergett freskó
puszta helye is tele,
ha beléromlottál volna csakugyan?!
A festék hordoz magában
belsőbb anyagot,
de a belső anyag még mindig
csak felület!
A világ, ahogy a tükör síkjába bámul,
s a síkból,
mint egy jókora piaci kosárból
kövérre gömbölyödve,
körbetapogathatón
látszólag visszaömlik
s egy magával.
Ez volna hát a művészet?
Hiszen ez vurstlik trükkje!
Mesterség. Eszesség.
A szakma titka.
Pénzfejő mutatvány.
Komputer-Vasarely;
üde ipar –
bár az eredeti,
tán Galla Placidia sírboltjából4
még fénylőbb, s hidd el, trükkösebb.
Netán attól, hogy leesett állal
nem őt nézed,
hanem amit keretbe zár!
S éppen ettől a mű szegélye
maga is mívesen ragyog.
Mi több: a villogtatott villanyfényből
kiválik szelleme is,
s mintha csak a sötétben
egy encefalogram-sor
rendeződne szabályos mozizássá,
percig úgy tűnik: Odüsszeusz ravasz,
zegzugos észjárását követheted nyomon.
Kék és aranyfalú folyosó fut
a szürketestben,
fény és árny-barázdán
szédítő szélsodrás
az éles szögletek közt;
s hogy átsuhansz az agy
ajtó- s ablaktalan zöld szobáin,
bár hétpecsétes titkai
ott sorra köddé válnak,
mégis kipislogatnak a hátad mögül,
mint félig leeresztett bagolyszem
a mozaik-fugák réseiből.
Pallasz Athéné baglyai5
faágak sűrűjén át?…
Ravennában esett meg ez
a szerény szegéllyel.
Ganajtúró ornamensből, lám,
Isten szent szkarabeusza támadt.
Míg az ökör nagyságát irigylő béka:
megrepedt,
mondhatod együtt egy „alja” ókorival6
a művé magasztosult modern szegélyről,
mondjuk: bárkinél.
Odüsszeusz ravasz, görög agytekervényei?!
A dugig-telt titkú
ajtótlan zöld szobák?!
Egyáltalán: a szellem – mint olyan?!
A számozott kórházi csőágy
üreges bensejében
a moccanatlan cső-űr.
Egy proszektúra sterillé sikált
op-art kövezete.
Egy hibernált öl válasza csókjaidra.
Egy festmény hátnyoma a faladon.
(Elején kövér pofájú gombolyag
és macska lehetett.)
Nem! Nem!
A festék ugyan hordoz magában
belsőbb anyagot,
de a belsőbb anyag is
még belsőbb anyagot.
Az elsőtől a kék: mező. A barna: fa.
Az elsőtől a tükör: világ.
Te a másodikra üsd fel a fejed!
A másodikban:
a szabadság.
Az elsőtől látod,
esetleg jobban látod, ami van.
Hálókamrádba kicsinyíti
a csillagos eget.
Vagy Miró-i szorgalommal
egyetlen szétvágott sejtből kinagyítja
Botero valamennyi kupleráj idilljét,
tejszínhab-monstrumait.
Az elsőben Uccello övig ereszkedik
szakállnövesztő remeteségbe.
Számol, csak számol, csak számol.
A telt-agyu Giorgio számára többé
már ki se látszik a perspektívából.
Az elsőben Mantegna freskóján
a hátív: római.
Ahogy a diadalív, a pajzs,
a marsoló vonal.
Kemény eszményítés.
Szigorú rajongás.
De hát honnan repült elő
az uccellói lány tekintete?!
Honnan hajíttatott alá,
miféle fésülködő Fölfoghatatlan
kihullott hajszála görbült-siklott
az uccellói lányarc
orr s homlokvonalává?!
Innen és túl a számításon,
a mester gyönyörén is
(pedig a rossznyelv szerint az
kielégítőbb volt Paolo
hús-vér asszonyánál).7
És honnan egy római hátívben
a Joyce-i bolyongás?!
S mint a teába mártott sütemény,
hogy lesz az elveszett idő prousti egésze?!
Netán Dosztojevszkij ördögűző zokogása.
Avagy Freud száraz vizitje
a tömlöc-sötétben…
Az elsőben az a hátív: római.
A másodikban innen és túl a rómain:
a tied. A fiamé. S majd a fiadé.
Erre üsd fel a fejed.
A másodikban – neve: teremtés –
a szabadságod.