Triptichon

 

Fejre állt szonett – avagy hová jutott a vers Diotíma ablakától?

Bolond: repülni vágyva pörgöm.
A „csapdás lét”: e szárnyszegettség.
Ki hinné el, hogy égbe esnék
gyökerestől tépve, rabszolga,
s az út, a cél az Ablak volna
(ki hall engem, ha itt könyörgöm?),

hogy amitől te Fény maradtál,
Isten világa – szeliditőd:
rám is az égi kirakat vár,
tölteni ott tán szebbik időnk.

Nekem gödör maradt e század,
elásva szájig, mállt a torzó.
Vers? – Ím, kitölt latrinatájat.
Lópotyadéknak se utolsó.

 

A szonett kezd talpára állni a bécsi gyorson

Ablak? S ha Diotíma lába? – Látom!
Hol a balt, hol a jobbot, hol a kettőt!
Tálcán – kupé ülésén: bársony ágyon –
két méterre tőlem a Teremtőt.

Ki Ganümédeszt cipel szemhatáron
(s: Európa Bikája, ne feledd őt!),
most tíz lánylábujj! A feltámadásom!
Védtelennek látszik: gyönyöröm esdő!…

A bölcs háttámla minden mást eltakar.
Térdtől fölfelé nincs Diotíma ott.
Mint az éjszaka, ficánkol a magod,

rózsaágy a hipotalamusz hamar!
Terítve völgye holddal. Puha, sima talp,
surlódj csak egymáshoz! És a Rózsa hajt.

 

Gödörnyi rózsa

Ha majd a gödör rózsával megtelik,
alul a trágya: a század, a halott.
A bűz. A kár. Rázza Isten tetveit.
Sarába vesznek mákszem pillanatok.

Kinyílt szirmába szétosztva magam,
harmat az alján: börtönöm elfolyik.
Heisenbergi Pontnak aurája van:
éjt érintő fény – én! (Bizonyos fokig.)

Életemben tükröztetőd ha lettem,
magam vagy más rabja, mi csak közvetít
– csak a kimondhatatlan technikája –,

most hogy burokkal huzal lobban lángra,
nem értve mint, hisz értelmezhetetlen,
rózsám legközepével hull Istenig.