A századvégi költő kortárs versolvasójának = Gínek
Nagy, nehéz napokban te, súlyos Súlytalan,
mint a Hold pengéje, vágj szívem burkába,
belőlem kerekedj, Jel, fényes világgá!
Ott kezdjél forogni, mint lábujj-tornyáról
kinyíló táncosnő, szép-titkú arcának
száz-szobás szemével – hogy mindent megérthess,
és mindent megtudhass, és mindent belássál.
Vermem kardfokától, ahol vérem lángolt,
négy részre kaszabolt tetemig szivárványt:
csak neked nyílhatott, csak szemed láthatja.
Hó hullik előtte, jég hízik mögötte.
Tél. Őszöm. Nyáridőm. Hol hagytam tavaszom?
S a hármat utána? Volt vagyok? Mint aki
rég halott, s nem érti: itt van, és mégse már?
Fog, de nem érinthet. Néz, de nem láthatják.
Kékmadár, Túlvilág, hintázik ágamon.
Mi csillan? Olvadás? Papírom fehérje.
Te látod rózsáját? Hogy kihajt, s virágzik?
Öleden, álmodban, negyvenhárom éved
nagy rózsabélésű szürkület-köpenyét
borítva fölébünk (gyereknek lesőlyuk;
szétpattant gombsornak titokzatos rése;
szoknyahasíték-szem; hegyen túl szökőkút
sugara mögüli gyerekkori arcod),
vágok rajta nyílást: s Időm szívét tálcán
lent, a keskenyülő folyosó-szobákban
a percek zavaró kattogása nélkül,
az órák kiszáradt levél-gerincének
ropogása nélkül, királynő-kezeddel
önnön fénylésében nekem dobogtatod.
Sohasem leszek volt, amíg a kezedben,
száz szobás szemedben kel a Nap s lenyugszik.
A többi képeskönyv. Lapozott iszonyat.
Szamárfül kunkorul: tűzben sül, hamu lesz.
Mi marad belőle? A Lungoteverén
ránk-hajtó barom s gép: ujjaid csipeszén.
Állkapca, kormányrúd összenőtt: együtt ég.
(Nem így volt?) S vezettél – Tóbiást – út fölé.
Alig dobbantottál, s ólom-anyagával
lábszár és bokacsont Hermész-szárnnyal röpült:
repedt sarkam föntről görögül mosolygott.
Kezed közt tartottál, nem a századomban.
Szebb Földön a Földnél. Hármascsengőd: zendíts!
Átüvegesedtünk, mint tavasz jégcsipkéje.
Csörgedezhetnénk most, mint szomjasnak forrás.
Fölkattinthatnának, mint este a lámpást.
S száz-szobás szemedből lenyúlna az ég, hogy
leljenek fogantyút a tébolydaajtón;
szemetelő ködből, kifelé, fel, lépcsőt.