1

Ó, miért nem telepedtünk rá a San Marco-kolostor cédrusára?
Megbújva a nyitott fedélszék barna gerendáin,
miért nem vártuk ki, magunk is szekerce-sebhelyes gerendák,
hogy alattunk a világ szétrezeg,
mint képernyőn a vasárnapi Hét címbetűi?
Üstökünknél fogva miért ragadtál tovább
az Accademia Rabszolgái között
a megöblösödő kupoláig?!
Kis Hölgy! Hát nem mutogattuk neked végig
megbízható kiadványok kőtábla-terjedelmű mappáiban
Dávid minden részletét, minden nézetből újra és újra?
Hát nem ismerted lecsüngő kézfején
az alázúduló, vértágította ereket?
Ifjú szemének ijesztő távolba meredését,
azt a ködöt, ami egy kerti ünnepélyen túl
fiatal férfiak és lovak
temetetlen tetemére ereszkedik alá?
S orra tövében a márvány arcizomba vésett árkot:
a tiszta undorát a vértől,
amit rettenetes marka s zúgó köve
mindjárt kiont!?
Nem láttad, milyen rossz órában érkeztünk?
A falat vetted volna szemügyre inkább!
Évszázados, néma kő-nyögésben, éjjel,
a gyerekderekú szellőztetőn
bejuthattunk volna a Rabszolgákig,
s tébolyodott vénülésük márványtömbjei alatt
négykézláb,
ahogy korunk képviselőihez ez egyedül illik,
a vörös pádimentum vaktükörén
elkúszhattunk volna a lába elé.

2

Talán szemet cseréltél Dáviddal, s érzéketlen kőszemmel most
megindulás nélkül tükrözöd a kőfaló hangyabolyt?
Helyette –
masinára görnyedt fényképész fekete elefántfej-takaróját.
A tömeg árvíztaraján kikeményítve imbolygó apácafőkötőket.
Egy angol úr rinocéroszülepét,
hétágú gyertyaként ágaskodik ártatlan családja fölötte,
míg ő mélységes meghajlással keresi a talapzaton – mit?
A műnemet? Mihály Angyalt? A vésett tudnivalót?
Ó, és tükrözöd fölnagyítva a Dior-modellt!
Kalapja fényes, fekete szalmacsipkéjét –
a fényes, fekete szalmamellényt –
tágszemű horgolásán babaökölnyi keble döf át
izgatott, merev bimbót –,
finom, érzékenyráncú bőrnadrágját – kétoldalt
keskeny holdsarlónyílásokból villog elő a bőre –,
s a combközépig érő fehér, tűsarkú csizmát –
könnyű, mint a hattyútoll, hosszú, mint a hattyúnyak.
Kalapkarimája alól zöld vízesés:
fátyol omlik a fekete-fehérségre.
Alóla takaródzik ki csigatalp-nedvet eresztő
kispap-tekintetek elé.

Vagy – vérében gyújtózsinór-lánggal – éppen a hippilányt
mutatod:
fekszik a tömeg ezer tappancsú lába között,
lehunyt szemét Dávid ágyékára szegzi,
s verejtékétől, tikkadt dolomitporától
harangfallá keményedett szoknya alá
erős ujja a márványt berántja.

Fejük, válluk, viharos kézerdejük fölött nézed-e őt is? Dávidot?

3

De nem nézted már,
mint kerítés fölött
a lebukó nap aranyába mártott teniszezőket
a tömegen át.
Nem is ágaskodtál.
Arany folyandárhajad Gí melle közé folyattad szótlanul.

Csak akkor mondtad el, kint már,
mikor az utca láva-levegőjén hányódtunk besötétített
szobánk felé,
hová halványzöld félhomályból
a zuhanyzó rózsája bezizeg majd,
s ágyunkból
dérlepte bozótot látunk, s a völgyben fehértetőjű házakat –
Hőgyészt és Z-t talán? És piros csizmád nyomát a hóban,
s egy ágról ránk csirreg vidám,
gyapjúból kötött Pallasz Athéné sisakod.
És diót tör megszelidített rókád a galambdúc alatt,
s hiába fintorogsz, Gí meg én megbarnult hecsedlibort iszunk.
Lerészegedve, én Uccello léggömb-lovai közé lefekszem,
Gí szeme gyöngyszürke ködön átsütő fényforrás felettem.
Akkor már hallhatom!
Sündisznó tüskegolyója, feketedem a havon.
Új bolygó leszek, ha levegőbe röpít a század – csak elvigyorodom.
Hogy Dávidot, Kis Hölgy,
szemed előtt fojtotta meg a kipufogógáz? –
Hogy megcsuszamlott az elszíneződés márvány izomkötegein? –
Mint képernyőn a vasárnapi Hét címbetűi,
föllazulva, alkatelemei szétrezegtek? –
S hogy – homokórapor a betört üvegből,
szétcsurgott némán a lábuk alá –
ezen már csak úgy ütődöm meg, mint saját halálomon.