Nézed-e a Guggenheimben
A menyasszony öltöztetését?
S a Marini-lovas köpcös falloszának
esteli öblös üdvlövését
a tenger-csatorna közepébe;
mikor föltünnek a Leonor Fini-bárkák;
kivetik hálójukat a kopasz halászlányok,
s mögötted a teremőrök
az estét kulcsra zárják.

Tudod-e a noah-noah most mit csinálna?
A lámpafény mögötti árnyba állna.
S bár nem tudná, egy nagymisébe?
gyilkosságba? –
benézne a nappalt tartó éji
Magritte-házba.

És Gí-noah mit csinál még?
Én Dorothea Tanningra várnék.
Nem is őrá –
szállodai folyosóvá
megnyílna most a keskeny óra,
s mindenünnen te tükröződnél
az ujjamra rakódó
tenger sóban.
Hát vésőm,
szekercém,
faragó bicskám
csak nem felednéd?!
Fönn
surranó kandúr-felhők
s macskaszem-szikrák.

Fává vált nők képéhez térdepelnék;
kezedben tartott Delvaux-lámpa –
hozzám úszna egy recski emlék.

Kibontogatnám farostjaikból
zsenge bőrük,
s szabadultan,
gondolámba
temetődünk.
Sötét a víz, mint szélgéppel vert
Fellini-nylon.
Ütközzünk össze
érvágó doktorunkkal! –
Csak liliom nyíljon.
Utóbb még összefutunk
magával
Casanovával!
A tenger torkolatában
imbolygó tornyos ágyon
púpos lány alatt
foglalkozik
alkímiával.
Gí-noah!
Velencénél
van-e szebb éj a világon?

Szent Márk terén
utánad fordulnak csodálón:
ki az a téged ölelő fénylő semmi,
cölöp-korhadású frakkban,
vízcikkanás-cilinderében?

A hiányom.