Tavon túlról jöhettek a Sant’ Andreába,
a szelíd síkról két gyerek.
Árkádok kanyarjaiban kezük
minduntalan a másikhoz ért.
Tetszett, hogy madárcsőr csípdes ujjbegyükbe ekkor;
sötét bolthajlatvégi állótükörből
titkon kilesték sorra: a másik ingébe forró
fakopács ugrál a gyönge, ruhafedte mélyre,
s mint illatozó két növendékfa, tárták
formázódó törzsük: tűpárnát a tűnek.
Csupán két tóalakú szemből kerekült rám
vékony gyerekarcuk, s a homályból
nem is látszott más, csak szájuk üvegfénye,
amikor tornyából egy doktori angyal
ajkuk közé fénylő lázmérőjét dugta.
De oly lobogva tódult ki azon a higany,
hogy feléjük meszes nyakszirttel hátracsavarultam,
mint vár a kapuhídját láncszemcsikorgással
kattogva ejti át az árkon.

Előbb még a Sant’ Andrea nehéz kőpadló-rácsán
lestem utánuk: milyen vak szerelemmel kelnek
az alvilág befagyott folyóin keresztül,
s nyomukban most: a Camera degli Sposihoz kanyargó
kopár folyosó kormos hajlatában Gível lopakszunk.
Állkapocsával záruló résbe lábfejem dugva nézzük:
szalaggal pántolt sűrű haj alá lopva másikuk testét,
odabent ők már az Udvarhoz vegyülnek.
Egyikük kesztyűt húz (hogy benne a másik
párás vonaglását rejtse),
s arctakaró nagy szemét a sovány lány
némi töprengéssel szegzi nagyanyjára:
kapna-e választ, ha almáját nyújtva feléje (mintha saját
csöpp mellét emelte volna ki az ingből)
meghitten kérdené: Ugye te is
a Teremtés fája voltál egyszer,
s bizsergő almádat Gonzaga nagyapának
te is így letépted?