Kaptatunk föl, s emlegetünk nagy ívű
víg időket. „Otthoni szélbe szippantsz?” –
lessük egyre másikon érve lázunk,
mint a gyerekkort.

Hát pedig fiam felesége élt tíz
éve itt: tanult, s mi csak őt követtük
– völgybe ámuló szobaablakából
nézve Sienát –,

ötvenes pasas meg az istenujjú;
s lépve, mint a Parthenon-ormon égő
kentaur s szeráf lepidája, csókká
váltjuk a küzdést:

vénülésemet leseperve számról,
mintha negyven évet az életemből
Recskre hagyva erdeiben, lehetnék
hajnali füttyhang!

S városodra szórva a fényemet már,
mint a tárt kapun bejövőt dicsőség,
színarany köpenybe borítva talpig,
várna jövőm még!

Kaptatunk, de hirtelen elveszel, múlt.
„Hol vagyunk?” – keresztbe ledőlt a tíz év,
torlasz, utcakő, idegen fal áll föl,
négyszöge szűkül.

Járt-e itt e holdbeli tájon árnyunk
kéz a kézben? S úgy iramodva dombján
otthon-ízzel átmelegedve szívtájt,
mintha a Kis Hölgy

lesne át Sodoma-zenében ázott
kék szemével esteli templomajtón:
Hagyjuk ott a víg koszorú ölén még,
táncra tanítják!

Ránk borult a lámpasugár a Campón?
S mint bezárul, alszik az esti kagyló,
párok ezre – ajkuk a lábig – így zárt
Tér legyezőjén

fekve rézsűn. Földmeleg édenünkké
összemosva ők s mi egyetlen ágyban
tükröződnénk távoli csillagon, s lent,
Quercia vizéből?

Mintha szétszakadna Siena! Felhők
rontanak kabátra lecsüngve – pápák
kőmadár-csapása talált a Dómból?!
Dördül a villám.

S hív az Angyal. Úgy, akadozva, fájón
(mint anyám az orvosi rendelőből
Klapka utca fái alatt karolt rég,
míg hazaértünk),

Gíre dőlve inti: Kövessük! S egymást
tartva, ősz bogárka-nyomán a ködből
– bár szemünkbe folyt, s kitörölte tíz év –
visszataláltunk

titkaidba: Szent Katalin Sodomát
hívja esti kőterasz-árnyba; vérző
nyíl-sebét ha ujja simítja, gyógyul!
S nézi Sebestyén.

Nézi lány, fiú; szögön inge – s Kis Hölgy.
Ő, igézve: Mit tud e nő a freskón!…
Úgy szeretné – jár a fejében – köztük
tartani szívünk.