Gínek, Ravennában

Néném, a Képzelet egyik melledre margarétát,
másikra napraforgót festett,
s hajnalon kikocsikáztunk a tengerpartra.
Amíg méregfiola csillanásaival kuncogott a tenger,
öcsém, a Szűz, merőn bámult a térded közé.
A gyámom, Monsignore, mivelhogy árva volnék,
megparancsolta, hogy hunyjam be szemem.
És a szemem – függőfolyosóvégi homályban
női vécék deszkaoldalába metszett lesőlyuk –
becsukódott engedelmesen.
Szomszédnőnk, kinek tizennyolc éves korában
bor- s vizeletpárájú gyámom kunnilingvált;
kinek tizenkilenc éves korában a tankcsapdából hátramászó
Minótaurosz templompersely herezsákja csengettyűzött;
kinek bíbor kalitka-szájából huszonhatodik évében a nyelve
– reszkető lábú páva, föl-le vonuló –
összemászkálta kicsi néném estbe-mézesedő hajlatait,
szomszédnőnk Torquemada-szemüvegben,
nagymesterek mosolyával vitt missaléd kőtábla-háta mögé.
Ott tajték nyüzsgő kristályegerei futkároztak bokátok körül,
ott annyit beszélt fövenyig lecsüngő violaruhákról,
ott addig csücsült meleget sugárzó homokkő meredélyeken,
tűsarkú menyasszony-cipődön, fátyolban,
hogy azalatt éppen száztízig számoltam,
és látom, gyámom a San Vitale nyolcszögletében
püspöksüvegben, csigafejű bottal Teodora alá állt,
és látom, hogy öcsém, a Szűz,
saját Monalisa-arcára cujka bajuszt ragaszt
– ó, huszadik század! Ó, Suzanne Duchamp!
hogy nem tudtad Marceled kezét pástétomos bödönödbe jobban becsípni! –
és néném a Piazza Mercatán családi fénykép-brillanciában
őszibarack-hamvas bőröd alá tömködi sorsod grammról grammra,
a szurokba mártott pelyhes dér borzolódását öreg kősó tokádon.
Magasnyakú szürke ruhában két zsáknyi sóhaj: a keblei.
Sárgarépával, fokhagymával kitömött zsákteste lesz a mintád.
– Te ide hallgass! Még csak nem is dióval tömött!
Vörös aranyba mártott vének, vén diófák,
koronalombotok közül sötétkék hegyekbe szédült szerpentinen,
vihar denevérszárnya alá mereven besugárzó alkonyatban,
mikor láttátok utoljára ezt a petrezselyemszakállú zöldségkofát,
világszép nénémet-húgomat – tükörmásodat! – a Szállnitudást?!

Én orgonaszóvá változom, neved kiáltozom,
a karzatokból ezredéves cédrusgyökerekként
eléd, köréd, terád csavarodom.

Vissza! Kikocsikáztunk a tengerpartra egyszer.
Összeesküdtetek ellenem nagyon!

Kitanítottak téged a kőtáblák mögött nagyon!
Néném, a Képzelet, még milyen fiatal volt. Szinte még gyerek.
De aki már a melledre margarétát, napraforgót festeget.
Aki már estével mézesíti hajlataid.
Inkább itattátok volna meg a tajték kristályegereit.
Vakaróztunk volna a tenger bolháitól.
És bátran, csak bátran fogtuk volna egymás kezét,
mikor a San Vitale szögleteiből az Isten kiszól.
Fejünk körül zöld, arany mozaik-pázsit.
Mondtam volna az Úristennek:
Mellén margaréta van, napraforgó van!,
és az Úr alig számolt volna el százig,
megérintettem volna gitáromat-derekadat,
a titkos késnyom behasadt puha cirmát benne
szétválasztottam volna, mint a Vörös tengert,
mint jót és rosszat,
és száraz lábon a San Vitale szögletein karikázva
átkelhettünk volna – tudod hova?!
– Ó, istenem, hát miért nem tudod, mit beszélek?!
Oda. Oda. Oda. Oda.