Rohamsisak.
Rajta lyukon tódul a hab.
Véres kelyhe parázs hóval.
A pisztrángok rásiklanak
s mulat a víz
gyöngyzenével, ringatóval.

Fönn a bozót
néha pattan – rőzséje gyúl.
Holt katonán csupa láng száll:
tüzes Nap még utánanyúl,
feszül a tél
a hóban, vad, négy mancsán áll.

A halottak
tisztelegve néznek terád.
Átlőtt sisakjukba füvek
pergik csupasz magvukat át.
Oly dermedtek,
mint veszélyes csókban szüzek.

De van ám itt
fekete meg tüzes bogyó!
Vérszínű ág-fejdíszedet
hullt madárként lepi a hó.
Véres csizmád,
mintha járna fellegeket.

Ahogy a hó,
úgy a harctér is elomlik.
Tömült harang a jégbucka.
S ó, hányszor tovairamlik
az alkonyi őz,
mielőtt holtan lebukna.

Hát kinek tányérján reszketsz, kocsonya?
Hát kit altat a trombita rigózó, rekedt zenéje?
Maholnap a föld, hol nadrágom megnyitom,
sem a miénk, ha megmosom veséim sós vizében.
Nyakszirtünkön mászik a tank – a boche kiköp,
lovagkeresztesek lángszórósa nyit piros halált.
Erkélyük tűzrojtján csüngve a nénik
szitává lőtt kötényükbe fölkapják a határt.
Hát mért érzem, hogy jó volt itt vesződni,
kányavisongás közt ólakhoz görnyedő derékkal
szökni a szíj elől, vonszolva haragom,
de ünnepen, harmatos avaron szállt a derék had!
Szálltunk, mert rongyaink hasadtan lengve
sok furcsa cselre s víg mókára adtak jó okot,
ma szuronyt hajigál a néma erdőn
az idő pengve, hol ajzó idegzettel gallyt lopok.
Hát kinek tányérján fénylesz, kocsonya?
Hát ki táncol az idegen, rigózó, rekedt zenére?
Olyanok vagyunk mi most, mint a falkák,
ha mögöttük tűz és előttük tűz a messzeségben.
Ablakból ásít éjre a sötétség.
Nincsenek tiszta, mélységes álmok, ha virradat ég.
Könnyeim meggyűlnek lassan a számon.
Életem! – Hisz’ nem is éltem. Engem ki hív haza még?

Valaki a Vízről jött fel,
haját fenyőkbe födte,
ujja között lazán szétmállott a bögre
(aminek hasa volt),
az ember nevetett, kacagott,
kucsmát viselt és rövid kabátot,
dalban beszélt, a holdra kiáltott,
de ez az ember nem lehetett az isten.

Még jött valaki… A víz felől még három.
Halat hoztak, válluk roskadott a hótól.
ők is kacagtak, ők is nevettek,
hogy hóval fedettek lehettek,
hogy derekuk ingva ha előredűl,
a hóba könnyük vegyül.
Ha megálltak, ráncukon a könny
olyan volt épp, mint lomb között fagyöngy.
ők is parasztok voltak.
A Víz nem küldte az istent.

S akadtam még annyi loppanó lélekre,
akik nem hagyták nyomukat szememben,
akik nem ittak sohasem napfényből,
csak kiütésük fürdetgették egyre,
kutyák zavarták őket fel a hegyre,
arcuk álarca repedt üvegből,
szívem keresték – ott ültem közöttük:
dohányuk füstje rezesre befüstölt,
szánalmat ittam bundamély kisüstből.

Valaki ismét a Víztől ballagott.
A Víz küldte hozzám.
Nem volt már fürge,
nem volt már paraszt,
nem volt már ember.
Csak subája volt és –
járásának suhogását hallani.

*

Dombok kanyarja vár ma.
Kunyhó és kalács.
Hal, amit a vízből merít a háló,
ágy, hol az álom holdtalan immár,
s éj, min a háló bogjai izzanak át még,
mint a tűz, ami itt
a víz alatt szunnyad.

1

Mikor szemem az ég habos öblét
meglátta vidáman örvényleni
s testem körül nyulánk fák
álltak lábujjhegyen,
lombjuk között illatok ültek,
sok piros madár,
s a szél
(magányos gyönge gyermek)
érzékeny testtel elfutott,
már tudtam:
a távlat útján emlék hervadt el,
álmomon át késpenge csillogott,
s múltam alig lépett mögém a déli hold alatt,
már holtan hullt szívemből örökre ki.
Hát szomorú lettem új erdők között,
pedig arany bozótból
szökkent pettyes őz,
a mélyút fölött bevárt,
szembenéző gyerekszeme kísért,
amíg a szomszéd dombra értem,
s a látvány izzó mosollyal várta,
hogy befogadjam.

2

Előttem völgy ült, benne a falu.
Dombok aranyában ködlányok úsztak.
Láttam: fölborzolt sörényű paripák
feszülő szüggyel szálltak a lejtőn;
egyik szökellve emelte óriás derekát
és súlyos ugrással úrnője lábánál termett,
a másik ugrás után a levegőben állt –
hol vagyok hát?!
Amazonsereg kerít balra és jobbra,
s a mélyből magasba felcsapó lángnyelv
miféle katlan poklából tör?
Ház hever ott, domb falához dőlve,
rőt láng nyaldossa bent a szobákat,
s a vad tűz közepén kétöles férfi:
Héphaisztosz, az égi kovács.
Áll Akhilleusz, mellén összefont karral ámul,
s míg izzó pajzsra pöröly ír jelet,
én úgy tartok feléjük,
mint aki bozótos világok megjárta után
barátja ölelő karjába rohan.

3

De foszlik a völgyben a tündéri vígság,
ahánnyal lábam semje-ölére lép,
alkonyi menny mély sátra alatt csak
font-kontyú víg nőket látok:
vesszőt bontanak, oltanak szűz fát.
Nyoma sincs ősi tündérbozótnak.
Amazonsereg gyűlne?
Éles kapájuk emelve
igali lányok lépnek felém.
Mert bizony én
a rőtlobogású ház előtt ülök már,
épp mosolygó tálon hoz sajtot
a kovács nagyszemű lánya.
Túl vagyunk az első baráti szókon.
Dicsérem völgyük s nevetve mondom,
Héphaisztoszt hittem
és Akhilleusz pajzsát
e somogyi völgyben fényleni,
s ők egyre csak néznek,
mily ifjú és álmodó vagyok.

Utunk de messze, s hóhagyó
és vérpiros, és meggyveres,
a lélekalja télhagyó,
férfinép vagyunk, fegyveres.

Mikor téged vetkőztetünk
előbb hajad sátra hull szét,
piros tüzü freskón leszünk
örök testőreid ismét.

Te lentről fel, mi meg onnan
nézzük majd a meggyverö rét
közepén, hogy fűre hulltan
sötétlik a szoknya köréd.

Mint egy bíbor margaréta
közepe vagy meztelenül,
sziromként a szoknya szét a
fűre simul, kezünkbe dűl.

Utunk de messze, s hóhagyó,
és vérpiros, és fegyveres!
Piros tüzü freskón te Hó,
ne olvadj el, nevess, szeress.

Sápadt, hamvas lábad a térd fölött,
combhajlatod hol öledhez ér,
rőt sebhelyet mutat.
Emlékszel, milyen vad izgalom forrt
szememből rád?!

Fenn az éjben még állnak a hidak.
A víz sistergő örvényben tölgyet hord
izzó karján.

Tékozló tó a föld,
hánytorog, csap,
s a perc: mint kettőnk fűágyain,
amikor rohamozó szám
piros sárkánya tépett.
Árvíz és szenvedély – enyém s övé: egy!
Rád forrni
s házak szűz derekát dönteni lábam közé
– tajtékos ár! – ugyanaz.

Árvíz van, Szűz!
Tanulok ölelni.
A szenvedély testet ölt a hídnál,
s lesem a vas ahogy fogadja,
s miként a fa, a kő,
e sok leány hogyan
hömpölyög boldogan!

Itt hever a kőpadon.
Fák a tisztást, a vad
álmait alvót körül-
állják a férfiak.

Homlokára mint a haj,
lelkére égő almaméz
oly hamvasan csorog, hogy
azt mondják: Odanézz,

de szépen elaludt!
Másodszor bukott a nap
vajúdó ár alá.
Még örvény nyílik s a hab

sírdombra dőlt virág.
Ha álma tart, újra lát
minden órát megint.
Hallja gerlék sikolyát.

Ölébe rongybabát
beomló házból vetett
egy kislány (maga helyett)
s mama-fényképeket.

Egy néni vízben égett
odú-ablakában.
Látta, hogy örök függöny
zárja körül a házban.

Jeges csillagkert, látta,
árvízbe leszakad,
kristálylabdája gurul,
földöntve házakat.

A víz fölött lángból gyúrt
csattogó lófejek.
Zabáltak a tűz körül
rongybábut, rongy szivet.

Míg megtelt a csónak
s egy lázgyötört gyerek
válláról a lidérc
rá nem hemperedett,

s iszonyától berúgva
a partra nem borult.
A kisfiú lidérce
vadul utánanyúlt.

Alszik. Megmentett leány
rá kabátot terít.
Jelzi trombitaszólam,
ismét esteledik.

Megűzött a vihar!
Megvert!
Szaporán kiabált a dombról le, le, le.
Villámlány szalagja lobogott,
csörgött duzzogó vízikürt,
a megázott szalma selyme alattunk kibomlott,
öt hófehér asszony rám vörös hajsátrat ontott,
míg lódult tócsák közt a vihar
sárgán settenkedett.
Lába nyomában füstölgő tajték szökken a fákra,
karma irigyen karmolna rajtunk
s tépne a bőrre piros formákat,
de öt asszony kék inge vakít,
ahogy lassú hullámban hajlik tíz kemény kebel,
öt blúzra csókol furcsa rózsát tíz bimbó.
– Hogy odanyúlnék a mézszínű nyakhoz,
vörös pihék hol ifjan kiülnek,
kócosodnak és vidáman görbülnek rám!
Szomorú eper a szám – ők nem veszik észre!?
Ömlik a víz,
lábukat körbe,
ujjaik közé,
bokájuk alá
– hűs víz, átlátszó, vadakat úsztató, kék és ezüst és – – –
tíz ujjam, forró, belémerj,
játssz és kacagj és hancúrozz!
Liheg a rozs a víz alatt,
nem látott ilyen meztelen lábakat!
Tíz ujjam elsőre rásimulj,
fuss rajta, cirógasd, amíg csak fölkiált:
Itt van közöttünk
az egyetlen-
egy fiú!
Karmos a kék szeme!
De jó, hogy megláttuk,
hogy szemét ránk verte,
fogjuk le két karját,
csókjait szétosztjuk,
öleljük fehéren!
Hull a víz, a vízben állnak, tócsákban ujjaik,
rózsaszín lábfejük haboskék tükörben.
De kürtös erdőn vízbe gázló éjszaka ver agancsával,
ágak közt tipor, káprázzak, eldőljek,
szelek, rohamok, a pokol fú dudát,
gyümölcsöt gyaláz földrázó erő,
s iramodnak a dombok közt széjjel
görbe, érett ágak közt a rojtos felhők,
táncuk indul,
lassú, döngnek,
a föld besüpped,
fejük pattan,
lassan, lassan
itt keringnek,
itt csapkodnak
fehér dühvel,
újra villám
nyelve vág le,
rikolt, leköp
megint,
megrázza az asszonyaim,
homlokukra sasok tapadnak,
szárnyhegyükkel arcomba csapnak.
Sehol viskó,
csak fű,
csak föld,
a bika az ólban dübörög!
Lapul a rozs és bugyborékol
s fújtató tüdőnkbe pattanó patakkal
omlik a villámszagú tej – az eső.
Remeg a testem vörös hajsátrak alján,
hát tépd ki, öt asszony keze ha védi!
Tépd szét e nőket,
ha szerelmes fiú csúfosan kívánja,
térdük bástyafoka mögül ölti rád nyelvét, viharlány,
büszkébb mezőknél, földeknél, égig érő fáknál,
velük hol vetekszel lendülő erőben?!

Nyomodban virágként hatalmas asszonyok virulnak,
karjaik végtelen egekbe simulnak,
ajkukon május és gyémánt szemünk lombja,
és fény, és tűz és diadalmas pompa.

Cölöpsoron a fölosztott föld feszül
Éji örvényben guggol a zsivajgó házsor
Piacon forog az éj
Pergő bokáján lángcsóva
bomlik a földszagú szélbe

Cölöpöt döntenek a gazdag parasztok
Reng-döng az álmából kilódult határ
Dölyfös lábak dombtól dombig érnek
Vastag mellen arany gomb inog
Vad karokban balták égnek
Szemükben riannak lovas démonok

Balta villog
hajlékony éket zúzzon ütése
rablók teteme égjen fáklya mint izzik
parázsló békák rontsák a vetést le

Míg folyik az ezüst
hízik a fű
táncol a búza
liheg az almás
pereg az éj szélmarta bokája
fenekednek égnek lendülő balták
újak és nyalkák
sudár derekuk tartják
a szegény parasztok

Farkasok zúdulnak lankák zöld hasából
kigyúltan ömlik az éjbe Karád
Ezer emlőjű földlány
bontott sörényű föld te
már villan a gyilkos féktelen harc
tűz-ködöd alján
már szikla tör szirtet
omlik a bronz-fej
vas karok szórnak szennyes csillagokat

reped a fölhajított dob-arcú féreg
bomlott bikák közt
kettéhull
a tátongó világ

Jönnek rókavérű angyallányok
küzdők omló hátáról forognak
szemükben sikos hűllő
a bosszú szenvedélye
behemót falka fröccsen porrá a fák közt
foguk élén véres mosoly csapong
porrá fröccsen aranygomb
violaillatú ruhákon
kacagó vérbe mártják az ujjuk
a démoni besték

Indul a hajsza
alma- és meggyfák derekuk fonják hirtelen össze
ágak szisszennek csapódnak ösvényen keresztül
vermek kilendülnek a tapadó homályból
démonok bukfencet hánynak
és lila testtel hullanak tőrbe
egyre nyílnak a harsanó csapdák
egyre hullnak a megrontott balták
földlány vastag ujjai közé
már markolni készül
hajában fennakadnak
karjában széthasadnak
ujjain elhamvadnak
a dölyfös parasztok

Karádban lassúbb ritmusok szállnak
Lassan pereg az éj szélmarta bokája
Ezüst homlokkal állnak a szegény parasztok

Arany makkosok parazsa pihenne
a hajnal hamvas galambja libbenve
Karádra ül

„…ott széplányok vörös hajukba
sötétkék szirmú virágot
tűztek.
Fehér mellükön remegett még
a mámoros nagyfiúk rég
fonnyadt
ajka…”

– Hol vannak a vörös leányok?
Sötétkék szirmú virágot
látsz-e?
Szürkén pirkad a gyárnak korgó
udvarán a napraforgó.
Most ő
virít.

„Én szeretem a napraforgót.
Hegedültem, s imbolygott, mint
lámpás.
Vállamon városom mosolya,
csak hevertünk a tujafa
lombja
alatt.

Kertek nyíltak, árnyba bújt a vad.
Kerítésnél zöld almafák.
Völgyben
a város kéküveg-sugarából
dombon túli puha távol
hege-
dűszó

párállt… Köde ajkunkat érte.
Vörös lány volt, hajában kék
virág,
mert a lány ott vörös hajába mind
gyöngéd, hívó nefelejccsel int,
így ta-
nulta.”

– De hiszen hiába települsz
itt le! Két nyár már megperzselt,
fakó
szelekkel csapong a dunaíz,
káposztafejek közt a puha víz
hűsen
csorog.

Mióta nem írtam verset én
Annáról!… Összezúz a nyár,
mint őt.
S Terézt, a copfos, szeplős hajlatú
nagylányt egy szentesi mély kapu
fái
fedik.

Perzselt füvön fanyar gyümölcs ért:
szívünket a lomha léc-sor
árnya
szúrja nyársra… Jött még Zsi, de a pék
őrizi még. (Rajta ujjnyoma kék
nefe-
lejcse.)

Savanyú este lett. Szomorú
katonámmal csevegtünk még
soká.
De a Hold asszonyokat szült a
párolgó kavicsos utca
kútja
köré.

„Ti, lányok, ti vöröshajúak!
Játszani vágyik hegedűm!
Látod,
mennyire tévedsz! Mind, mind Anni,
Teri, Zsi! Egyben: megannyi!
Halld a
hangjuk!”

(Savanyú este volt. Lám, ámult
katonám hogy fölvidámult!
Én is
keresném, de ki vörös hajába itt
betűzné kék virág szirmait,
nem szól
sehol.)

Ez itt a tavasz már, tavasz jár ide le,
villogó patakkal, fűhajú kontyokkal,
harsányan viharok jöjjetek, jöjjetek
megmozdult domboknak tóhabos oldalán!
Jöjjetek, jöjjetek lehajló égszoknyák,
fodrokba rejtőző fiatal boszorkák,
tavasz már, tavasz jár ide a dombokra,
üde köd aljában mindenki így tudja.
Makrancos tavaszom, szépítlek szerekkel,
megmoslak remegőn, kiforró folyókkal.
Fűhajad kibontják, szertehull, leomlik,
fésülik és fonják, de újra kibomlik,
gereblye száz karja szerelmes ölelő,
embercsók melleden szerelmes szomorú.

Ez a nap tavasz már, izzó szél bokra hajt,
vigyorog a Dudus, Kleofás, a festő,
hullámzik az égben ez a jó esztendő.
Tavaszlány, tavaszlány, hullámzik tölgy csípőd,
levele az égben, combíved sós ajka,
vigyorog a Dudus, kitárul a marka:
– délelőtt a lepkék tanulják a táncot,
– délben a bivalyok lomhán felvonulnak,
– este a csillagok örvénylőt ugornak,
– éjjel az emberek öledből fakadnak.
Két csecsed, mint a Hold, szád lesz a sarjú Nap,
lásson az irigyem kettőnket párosnak.
Kivágott erdőmet hozom én teneked,
hajnali, hajnali millió szivemet!

A tavasz számtanra tanított. Égbolton a rezgést
vakító lámpa sugara falta gőgösen, mintha
világítótorony nőtt volna a park fölé.
Fehér hasára kék övet kötött a nő,
poharát töltötte olajsima borral,
mint esküvőre öltözött gyerek,
uszályát vitte törött idő,
de mégis, de mégis hall-
gat velem tömött tüdőd.

Nem futok a rozsdán tükörcsíkot húzó sinekkel,
néma arcból tincs közül rebben hangtalan szó,
néma beszéd, hosszú sorokat se írok többé,
(fájnának neki párásan izzó betűöltéseim),
hosszan kitartó rímben nyílt sebeim,
ajka Szahara-dűnéi mögül
a nézés, a nézés sárvize,
gólyalábú, fehér
palotáival.

Számtanra tanítóm kivonást firtat, kivon, mi marad?
Gyöngykása csönd. Botlábú karaván, sózsákú szamarad
fölhordta, ledöntsed. Dőlj oda magad is,
gólyalábú fehér
palotáival,
a nézés,
a nézés
gyöngykása
csöndjén.

Vérem sűrű és sokszor kirobban a kínai vágy
az istenekkel vacsorázz ma
s díványom úszik a köddel az űrben
de tűzpiros szavamra vizelnek zölden
ész és társasága

Völgyek nagy egeiben
hogy törtek össze
a szoknyás harangok?
Nyomott zenét döcög
a hegyeken
egy taliga.
Iszom hosszú,
rezgő poharakból,
táncolnak
réten a fejszék.
Hová süppedsz Hajna,
a jégszegélyű hóba?

Tenyeredbe vetted
fejét apádnak,
üstökös uszállyal
körülállt az erdő.

Tenyeredbe vetted
a halált babának,
madarak szálltak
nagy szárnycsapással.

Tenyeredbe vetted
a Földet.
Most már tenyerébe
ő vett.

Szakadékon angyal függ, fönn a csapdán.
Fogd föl a szoknyád, suhogva csapd rám,
hadd öleljelek, amíg kiszabadul
s szárnya tág kasába fölkap vadul!

Kamaszos testű Dianna, álltál
s csak tág, ijedt szemed volt eleven.
Mint barna bársony, oly meleg és
visszafojtott est hevert a kerteken.

Közel a dombon egy sváb legény
az árnyak nagy kutyái közt haladt.
Te imádkoztál, vagy mit is tettél
az időtlen pillanat alatt?

Elhagyott anyámat láttam, s féltem.
Magamtól? Tőled? Gyermek az éjtől.
Kinyúltál értem. Láttad, szám remeg.
S csak ennyit értettél az egészből.

Karók között a tél lesben áll ma,
törpe fáidon még fényből gallér.
Borzolja szél és fázik a lélek,
árulón pendül, mint lopott tallér.

Nyár utca vége, Rómahegy,
sötét, festett faoszlopok.
Fehér székekbe halkan
betelepszik a jazzband.
Hangszerüknek semmi hangja.
Ezekben a hangszerekben
rejtőzik a világ csendje.

1

A csillag lehullt, szám fölitta.
Most két rózsában ott ég a szédült ötvözetben.
Nehezült dallam fúrja át a földet,
angyalt alkot szorongó vágyból,
csipkét rak rá a félelemből,
bársonyt önt rá nyomorunkból.

2

Folyók, ahol hálókban izzik a hal, mint a tűz,
völgyek, hol a dal emberek ajkán virágot fűz,
tárulnának hullámos, alkotó örömben?
Ha lomha habokkal új hidak kötnek szerelmet,
dalunk is vérpiros ujjongó rózsát nyithat?
Halványul a költő kínzó látomása?
Úgy várta százada ahogy ömlött szellemén keresztül,
hogy vernek a ricsajló kürtök fekete kínokat,
fúria mérgeket szét, s a nyomor legalján
a szárnytalan ember repül a fény napjaira!
De fényben reng a látomás ölyve –
fájdalmas fák közt megvakult fárosz áll,
melleit nem díszíti a mámor, combjait rejti a vas,
vak szeme éjbe lehulló napgolyó sápadt sírhelyén
förtelmes harcok jeleit látja –
elé egyre a tavasz kettészelt teteme hullik.
Mákföldön tolong milliós hadak óriás látomása,
lapul, nyerít, kiront a tájra,
a szép telihó paraszt világra,
sikolyuk kiömlik a földek fölé,
hullámzó hajuk fonatjába tűzvető szél kap.
Húszévesek, de az állhatatlan
nem töri őket szerelmek közé!
Harmincban járva ráncok rabjai, anyók;
hajfonatukon karaláblila imák megültek,
ha halálba merülnek „nincsen remény”.

3

Miért nem írhatunk óriás verseket még mi?!
Karjait tízezer évre kitárót?
A hangok, a rímek, a mosoly, a kéj, a gyász és a tett,
a végtelen emberi mű hibátlan énekeit,
hosszú, megérett ujjak, a műhely, a föld,
az ágyban új életet alkotó párok
ölelő énekével miért nem gyújtjuk föl a szemétdombot?
Kiknek tágult karikaszemünkben
tavaszt csihol a hajnal,
miért dobol a meztelen végzet
ilyenkor szájunkból riadót?

4

Veresalma! Erdőd elsüllyed, Gálosfa alja fon.
Alszol, kék szivárvány hever álmodon.
Így jön a tavasz ide, Somogyba.
Ezüstlapályú völgy zúg, megcsobban,
telepes kerekded asszonya szoptat, mint a Nap,
arany tallérként hullnak rá madarak.
Költő torkán „csörömpöl a szó”.
A Mély vasfejű álmai húzzák.
Kínban széthasadt rímek csapdája.
Ujján a falu eldőlt világa.
A csillag a lábán aludt ki.
Anyókák lelkén karaláblilákkal
és galambveressel áttörött imák,
kiszáradt vének körül a buggyanó
trágyalé-glória fénye.
A jövő újult eszeveszett átka,
s hogy nincs reménye,
csak kése és búzavetése,
s a poklok pokla jő aratásra.

Majd átadod a fáradt ember sisakját,
fakult hajon áttöri ónezüst napját
az őszi szél. Sarokba babért kotor.
Ki karját tárja s a mennyt ölelné vágyva,
mért sorsa az, hogy szétzuhan a sárba,
mint cseréppé égett agyagszobor?!

Aki féli babonáit, lennél inkább
erdő alján a kerülő! Jó pálinkát
innál s a Hold, mint vörös dinnyebél,
ökröd szarva között megállna, bevárna,
a Holdbéli meg kihajolva kínálna,
mosolya cakkos, mint a pernyeszél.

Vagy pék lennél, akit a kalácsíz átfon,
téglát égetnél sípszóra Tüskeváron,
lovakat hajtanál mezőre a hegyen.
Mestergerendáig süppedt házban állva,
szabó, sürögve-forogva szűrt próbálva,
néznéd, aki az úton csak megyen.

Ring, megy, megy, de ringva inkább visszafordul.
Haja kormos, meszes arca rózsás bortul.
S tűbe szúrván ujjad az örömtől
nyitnál nyikorgó ajtót, sepernél földet,
s göndör bárány bekecsében jönne hölgyed,
lakomáznál pörköltet, körömből.

Ágy lába végződne fölül ököl-gömbben.
Mintázza Földünk, az ember csak rádöbben,
ha világos éjjel eszmélkedik.
S forogni indul a gömb a muzsikára,
ámulva nézel Tibetre, Szaharára,
míg körülszuszognak kicsinyeid.

Mint egy fogat, habos hintó – nyoma se itt!
Fogtad-e rejlő valóság tündéreit,
kiittad-e gyűszűnyi örömük?
Talán bolyhas Strángos néni, félig vakon,
még titkos hírt dob be róluk az ablakon.
Álruhában ő is egy közülük.

De ez a legenda, miként az ökörnyál
magában baktató alakon széjjelvál,
szétoszlik. A rög vonzása marad.
A csont hajlása a vedlett kabát mögött,
sebnyi tekinteten a takaró ködök.
S a gomblyukban egy rőt selyemdarab.

Olyan az út most, mintha tükre volna.
Fenekéig sár – fölül csúszna pompa.
Mint a csibecsipogás homlokomra,
zúdul az esővíz hullahoppja.

Álmodozik a kőnimfa combja,
míg csípőjét fémvirág öve fonja,
ázik és nem lódul kilengve, kongva
indóház kétfejű harangja, gongja.

Orron koppint, robban a vízcsepp, ontja
cseleit! Mintha égbe vágy a bomba,
s ölés helyett minden atomja lomha

nevetés hullámfodra, tóvíz-csokra,
kékszárnyú madár pillantása volna.
Fiókát itat s száll a boldogokra.

a MŰHELYBŐL hajítsd a gyöngyöt     HOZZAD a göröngyöt
ŰZZED a zöldet a kénest     a hamvas brokát
sem ide kell     sem ide jó     MEGFELELŐBB a vászon
vakító lepedőt dagasszon zivatar

KEDVESED hasa szép-pelyhű     NAP-porú     NE     füröszd tejben
KEDVESED ajka szép ha sziromja harmatos
MINDEN púder illatos rúzs s más cicoma gát csak
LEGYEN szeretőd tűz víz s szerelem szagú

NEVETNI nem lehet csukott szájjal     NEVESS halálig
ne légy vadállat     ESZELŐS majom     a MŰHELY legyen
a tiszta játékok helye     OTTHON     Perzeusz
kígyós-koszorús medúzáját     NE     NEKED tartsa.

Negyedik este nem játszom
rímekkel én. Madártoll
sárga, vörösses kanári
tolla lesz minden vers. Hideg.
Pedig nem játszom babrálva
puha pihékkel, dölyföm
kifordult lebegő háló,
szél ha cibálja, csak remeg,
nem öltem még halat, embert,
fulladó kötél ha leng,
sajnálom rajta a csomót.
Nem öltem. Mikor öleltem,
nem csurgott nyálam, kiömlő,
tán számon sok a cserép,
talán szememben a fehér
szétpattant régen, valamikor,
talán bennem nincs a kereszt,
talán bennem sok a jóság,
ezért egy szétszakadt gyerek
énekétől lesz lány a sikoly
a hajnali dombperemen,
ezért lesz kifordult dölyfből
a háló, szél öle, illat,
savanyú vad-fehér mámor –
ezért lesz hideg fény, kristály,
vers, szabadult, homlokomon.

Kedves, elmondom azt, amit el lehet.
Elmondok neked valamit.
Párizsban kiállítják a melledet
és hiányzik majd hajnalig,
a gallyfonatú pamlagon
az ablakból ha rád vetik
fűbe vert almák fölött a fák, gyom-
illatú, izzadt árnyaik.

A kút, a két kútszerű szemed, a szép,
Párizsból néz át a falon.
Kristálygömbje őrzi szerelmed szeszét,
függ közben kender szalagon.
S koronaként a térd felett,
hol a holdfényű hóban elakadtam,
a combíved és fél öled
talapzaton, kitakartan.

És jajongsz, mint vesztett forradalmakkor
erdőre hányt véres szigony,
de mégis elszakadsz tőlem, magadtól,
s születik a boldog iszony:
krisztuskereszt darabkái,
mikor éhes Párizsnak felmutatnak,
mint a szerelem ostyáit,
szétosztanak és befogadnak.

A gépmadárcsinálók közt
lenézik már a madarat.
Te tudd: csöpp tollbozót alól
elősúgja a szavadat.

Diókat törtek, jöttek ünnepek,
ti angyalok hajára ültetek,
kerek fejekkel tömpék, vastagok.
Hegedűtokba kagylókat rakott,
vékony ujjal a fagynak kopogott,
száncsengőt hallott, ablakot nyitott,
tarka köntösű lányok a havon,
nem látta senki – kacagott azon,
a lakomán csak szótlanul lesett,
súgott valamit – mégiscsak neked?
de rászisszent a kín, lobbanó tű,
és olyan lett, mint a kitépett fű.
Rőt lett arca, mint egy túl-telt alma.
Szemében gőg volt és mesék szarva.
Letaposva, miért is állsz te ott?
Ti nevettetek, tömpék, ittatok.

Szárnyakat kívántam tegnap én, és
tavakban – alul – olyan volt az est,
mint levetkőzött múzsám meztelen,
sarló cirmával a nyakán.
A szárnyak „hosszúak”, „hegyesek”,
„csapódnak”, „surrognak!” „nagyszerűk” –
mondták a költők a Lány fölött.
Nem törődtek mással, csak hogy vessz velem,
ujjaid hárfahang-porával,
szemed megdermedt kristályaival –
sarló cirmával nyakamon.

Szájam szögletéből hullámzik elő
ez a hideg, sárga mező,
ez a holdfény, ami apadt
folyót öblít, fákra fügeként tapad,
ez a házsor, cserepe zúzott, törve,
ül fonnyadón ráncos körte
a vénasszonyok kontyain.
Állnak hideg mezőben odakinn,
legyezi őket a szél és mind öreg,
le sem tapossák a füvet,
gyűrűjük fakó, vasból van –
véraláfutásos táncuk elé
miért futottam?!
Ahova lépnek, nem ég a fű hegye,
meghidegült csípőjük ünnepe.
Mint egy ide-oda nyúló
tojás formáját nem lelő hurok,
vacog tőlük a szív, epe.
Megfúlok.

Olyan a dió a zöld lobogású
fiatal lombban, mint szoknyán az ékszer.
De meztelen ágon olyan, mint ráncos
anyóka ujján gyerekkori csörgő.

Sok verset írni – sok kínzó gyötrelem
fagyott alant a puszta pusztulásra
sok verset írni – a bőgő állatot
gyümölcs levével álomra ringatod
sárga haja ha mint a gyönge len
szemére hull légy kész a gyilkosságra

A fákat már halomra ölték a vér
vízen csillog a sok levélhajóval
a bőgő állat mancsa Rómahegynek
ígért vihart pamlagnak és a csendnek
pamlagon a vén rózsa összeér
a dérrel s a kókadt mákkarókkal

vén rózsa izzadt álmú fegyvertelen
ha kinőnél az októberi napba
a dermedt szoba falait kitörnéd
s a jégverő kacagó új körték
ki-kipattannának mint a szerelem
s szállnánk az égnél is magasabbra

De gyilkos vágya csak az ártatlanság
fehér ajkamra sok-sok lázcserép ül
gyümölcs levével álomra ringatom
Rómahegy alján viharos állatom
s míg suttogom hogy arcodon lankák
szemedben kút én megölöm végül

S utána újra sok-sok veret írni
szívét kitenni a téli tájra
ez az állat lehetett volna testvér
vagy szerető de a zöld vizen mer vért
s fölötte az őszi álom sírni
készül mindünk helyett a jég bugyrába

A vén rózsa hever a szűk pamlagon
a gyilkos – fiúk ti jók – majd merre megy
a szép állat az úton már megfagyott
erős harapó ajkakról álmodott
s keblére friss metsző holdfénnyel fon
éjjelt sok versem anyja a Rómahegy

Láttad? Hajnalra hó volt. A Rómahegyre sok út vezet, de mind fehér!
A faágakon immár meggyűlve reszket a szép, halotti, néma tél.

Szemöldökfán lóg örökölt kabátom, szellőztetem rossz szekrény-szagát.
Tálból az anyóka-barna körte mindjárt vissza, nyári faágra száll.

Ház fölött didergő, meztelen anyóka télen túlra néz – hol a melle?
Hol a sárga szilvától gyöngyöző szoknya suhogása, kedve?

Hol a derekamig növő fűből ő, és lábujjai közt a tücskei?
Versengnek tagbaszakadt felhők: nagyobbat rajta melyikük ütheti.

Még a tó jégpáncélja alá menekülhet talán, s iszapba fúrva,
álmában gömbölyödve, mint egy medveleány, édes Nyár lehet újra.

Hegyemelő, ki ha akarja, a Kapost rázúdítja, árvíz-időt,
de két pitypang-pihéből hidalva, se talpát, se kontyát nem éri rög.

Ó, anyó! Hallom, ahogy az ég alján halomba dől ropogva csontja,
gurul koponyája a jég xilofon-lépcsőzetén, s szilánkká bontja.

A medencecsont sikongva tör szét, az ujjperec, mint a fa, csak kattog.
Szerelmesek! eszembe jut szép fűszál-nevetek, kik odakint fagytok.

Mint az áldozó, ekkor a körtét metszi villanó, jéghideg késem.
Dobj a nyár után!: puha, loccsanó zajt ad a húsa, tompát egészen.

És mosolya van, mint minden szelt gyümölcsnek. Így nevetne Kató rajtam.
S még mindig a nyári réten ülnénk – pipacsbután. Pedig baj van, baj van.

Beleszerettem és megöltem.
Tiportam. S testébe botolva
egyszer a nap ott ért a condra
fölött: tölgyként, haragoszölden
emeltem s fontam a karomra
dögét. – Így még meddig vesztődjem?!

Ha számra napfény-pára tólul
s átaranylik a mellkasára,
mint boruló döglégy-fény a sárra,
kész kinccsel megrakott hajómul:
elfagyott lelkem álruhája?
Förtelmére, mint takaró hull.

És akkor, mint Jézust az öszvér,
meleg párámba takargatom.
Zokogó szent, szent lelkem adom.
Kéklő tóvá olvad az ősz dér,
belefürdetem minden bajom,
s esdek: Fogj! Szívedre kötözzél.

Hűs nyomor vonagló
éhezés éhezés lesz-e majd tavaszéj
Rongyait lengető
szomorú legyező
leszek én – szerelmem március fűmély éj
Vagy jön a diadal
lánykarok földtündér
agyagból-aranyból lányszemek ibolyéj
asszonyok tavaszlány
szőke-rőt szél szájú
Rómahegy Napöböl vállain tavaszéj
Vagy néma démonok
ajkain ér hurok
Ringató csípőjű
haragzöld méregág
koszorúk halottja vagy nekem tavaszéj
Föl föl föl te gőgös
diadal forró éj
emelném tehozzád szertelen ne veszíts
Szállj velem süvöltőn
a szél ha üvölt fönn
millió oroszlán félelmes tavaszéj
millió oroszlán
térdig a tavakban
félelmes csobbanó démoni tavaszéj
Széttépett nemtőim
tetemén habzó vad
megrendült Rómahegy aljában gyilkos éj
gyásztavasz démonéj
förtelemszörnyű éj
zuhanó csillagok alatt te kőre vert
Rügyeid omlatag
folyamba hullanak
szétdúltak megöltek
megöltem földúltam
rőtarany szeretőm
húztam a túrt füvön
Diadal a neve
A nevét nem tudom
Nem ismer nem ismer nem ismer
nem akar

Az állvány ing, recseg,
szörnyű hegyes bakkecském ő.
Április tíz pokoli éje ez,
szubrett lovagol a lépcsőn.
Jön a Vilmos festeni őt:
„Fessem?!” néz a festő kérdőn.
(A becsületről énekelek
neked ma én, mert elveszett.)

Negyvennyolcnak áprilisán
omlik eső, süt a nap,
református lelkipásztor
piros lukból vörös lukba
kergeti a becstelent,
lengeti az istenét.

Bunda, bunda, vad bunda, barna…
„Kölyöknek minek a drága rongy?!”
Nadrág sebén a térd felett
s kinőtt kabátja ormain
tüdőbaj, lankadt dögmadár,
üveg mélységek köze húz.

„Adok hitelt!” – ugrott a pap,
tapsolt a páholy, s bent a nő
pohárra guggolt – „igyatok”
(festi a festő, kedve nől).

Így vettem meg hitelre én.
A belseje de hófehér,
tíz jancsikályha hője ér!
Gondoltam, majd megremeg
gőgös melled a blúz alatt,
ha református lelkipásztor
bundáját én fölveszem.

Becsületem könnyen szállt el, mint a tél.
Vad barna bundám sovány vállamon
kifordulva int, mint akasztottakon
utolsó ingük, a halotti-fehér.

Református lelkipásztor
hogy kopog az éjszakában!
Zene ez az őrült kongás,
gödörszélig űző rontás!
Recseg-ropog rám az állvány,
lovagol a lány nagy árván
szörnyű és vad álomképben.

Festett ajkán, gőgös keblén
hiába járt ujjam hosszan,
ezer szavam láz és átok,
„démonok, én várok rátok!” –
míg küzdenék a vérebekkel,
jaj, mi lesz, mi a becsülettel?!

Fülel a csend – mit felelne?
Vers, lengjél a gyászmenetre.

1

Kürtjelei szüntelenül partot csapnak.
Hálóingként egy fúga lázas hang repül,
rajta napsugárra fűzve szárítkoznak
hosszú lábú cigánylányok meztelenül.

S bámuló kikötőnk kamasz orra előtt
kél kopár, fehér égen délben a csoda:
kajütablakon át legelészni indul
levett ingük, bugyijuk juhocska sora.

2

Kürtjelei szüntelenül partot csapnak.
Ketrecből tyúk – egy fúga kotkodács repül.
Napsugárpórázon a korlátra dőlve,
kofák kékfestő ingére mellük kiül.

És kikötőnk bámész orra előtt ekkor
kopár égen készül a hiteles csoda:
száz töltött libájuk tart bugyogó-revüt,
mert őrajtuk ilyesmit nem látunk soha.

Égben a nap – a kápolna mögül kidugott
meszelőfej, orrtalan színpadi bábu!
Imbolyog még s visszaijed.
De cserepek hátán fennakadt fénye zizeg,
a sok bogármuzsikájú.
Kinyújtozkodnak, összesimulnak,
cigánykerekük pörög a szélben,
összefogódzva úgy lovagolnak,
angyalhaj-fényűt pisilnek a mélybe.
Feketére fogy a hó irígy ezüstje,
a falak oldala ázik,
a fák gallya-koronája –
fülem elé hajló hóvirágot
tűzhetek hajamba nemsokára.

Epevörös, fekete eres bő szoknyasátor,
ráforr bársony azsúrodra szemem, a bátor.
Eléri az ő combjait és kincseket rabol:
kivillog alabástrom bőre kelméd alól.
Halványkék ér ágazódik a térdhajlat haván,
letépnélek, kiterítenélek Alá s alám.
Lázam, mint kivégzés útjának köve, kordét ráz,
úgy himbálsz egyre glóriás, óriás bordélyház!

Ha a nőnek lelke volt csak,
mint szikrázó víz a szitán,
elillant a mellkasomról –
levegő-szoknyája súrol
s már távol hullámzik lilán.

Hátam mögött incselkedik
kis, piros, felvágott nyelvvel.
Mint sárgabegyü madárra
komondor szökik, utána
szökik nagy, sötét szívem fel.

Kacaja porzik. Friss porhó,
üvegcsengők sora törve.
Hullik rám az üvegszilánk.
Utána kap vadász-karom –
s üresen rándul ökölbe.

Makkos lombból hevenyészve
ha bozótra vetek ágyat,
holdas hasa villog elő,
köldökéből gyémánt izzik –
melle nyílt a gyenge fának!

S elképzelem, hogy liánok
nyers erőm a fölhöz kötik.
Odaoson. Csupasz lábbal
szívemre hág, s tapos míg a
kevély lakat le nem törik.

(Balzám Béla emlékére)

Megint tőrbe csalna csend
dúlt, kiégett templomon.
Előtte patakja cseng
és fönt, fönt a szent torony
csúcsán zöld kakaska leng.
Szél zúg. Hull a szenny, korom.

Mögöttem dombok, nádak.
Talán csak sejteni ezt.
Mákszirom-szinű szájat,
a fojtott esteli neszt –
röpül s ragad magával
a bűvös, neszteli est.

Mögöttem tengerek tán.
Sötétben sima tavak.
Szemedet te veted rám
tengeri szelek alatt.
(Mint fény a vad beretván,
a Hold rám lopva halad.)

Világunk megváltani
akarod-e még velem?
Szívemből kihullt Anni,
mint kipergő búzaszem.
Nem vár rét… ráhajlani
kivel űzne szerelem?

Mint a Pokol mezején
Héraklész s cimborái
s Hülász a lét peremén
nem szűnhet soha fájni
– űr tátong a Menny helyén
s kígyózó, sorvadt fái –

s rohan mind, hol tűzfolyam
tornyosul a mezőkön,
mindent vesztve úgy rohan
véresőbe özönlőn,
ha angyal int boldogan,
s várják, szóljon: Mennyből jön!

Így bolygok minden úton.
Nézd! ingéből kilépve
szeretőm csak a húgom!
Húgom a Vágy. Mivégre
csapna rá szomjam búgón
meddő Léda-ölére!?

De ne nézz bajaimra…
Boldog vagy te a Mennyben?
Úgy képzelem, mintha
kisfiú súgna bennem.
Pávát rebbentő hinta
kapudig száll szívemben.

Kígyó kúszik – elporlad.
Szörnyű arcú fantomok,
mint a víz, úgy elforrnak,
üvölt száz gonosz torok,
vessződ suhint s nem forrad,
örök seb lesz a nyomod.

De nem! Az égbolt ágyán
nem vagy te bosszuló angyal!
Énekelsz. S mindjárt márvány
testtel lép eléd a dal.
Nem-álmodott fény vállán
tűz rád csillámaival.

S ki alkotója voltál,
tudod, az Istent dicsérd,
ki azúr útján sétál
tiszta alkotásodért.
– Te, Égi Ifjú! szóljál,
most, hogy látomásod ért!

Mert boldog, aki naív!
Ki játszani merészel!
Lelkében csatát ha vív,
telik tücsökzenével,
végül csak egy szép nagy ív
áll a csatán csendjével.

És az Ívnek tetején
Szemiramisz kertje él.
És ha nyíl zúg feketén,
elkerüli, elvetél.
És az ember ív-hegyén
fele se-por, fele szél.

… Volt-varázslat – elveszett.
Ó, nélküle, mi, rosszak!
Értünk esdeklő kezek,
ti soha nem halottak.
Boldog, ki – Naiv Szemek –
homloka alatt hordhat.

– Még csak tizenegy van?! – A lustaság beszél
belőled, mert délig alszol ma is, megint!
Várod, ahány görcsös tuskó: repesztve mind!
Vincéről gőz szakad, míg a lurkó henyél!

– Vince meg a munka! Már nem aluszékony?
„Házmesterek szégyene” volt tegnapelőtt!
– Ne félj! Szóltam is: Fejszéje a tönkbe nőtt!,
hallhattad! – Haragos szája milyen vékony,

ahogy Vincével együtt szid, szenvedélyes
színészként. Olyan, mint Anna, ha fölébredt.
Mikor még birkózva mellemre rátérdelt,
s kiáltott konyhába: „Anyu! Menyed éhes!

Sokára adta meg magát a rossz fiad!
Védtelen lánnyal kezd ki?! De most már bánja!
Nézd, hogy kikészült!” S dugva öt ujját számra,
pergett nyelve tovább: „Meghal, ha nem ihat

egy korty tejecskét ez a Tsatsifi, hallod?”
S nemcsak hangját hallom, öt ujja éj-ízét,
beszívom foszló kalács-szagát (jaj, kiét?
Tavalyi fantom-hangot hallasz ó, dalnok).

Anyuskám tudja jól, szerelem betegít.
Az ágy kriptamély homályán a megbukott
fújja, fújja, amit tavaly még nem tudott.
Schopenhauer, nőgyűlöleted se segít.

Rétestésztaként nyúlok tetszhalálban.
Lustaság? Kilukadt szívvel írok tanulmányt
kőszívéről. Anna, belőled tudományt
alkotok fél nappalon át fekve ágyban.

Bár tisztán látom: csak árt a vetkőztetés,
a bonckés kacajod burkát kihasítva
a csók kibújt a zsákból – és semmi titka!
És épp ez a titka, az egyedüllevés.

Akkor is. Abban is. Ez gyümölcse magva.
Mintha itt állna, látom a tükröt, a nőt.
ő és a mása: négy mell, négy szamóca döf,
és négykezest játszik így, magára hagyva.

Tükörből kihajol, tükörbe behajol,
mintha rejtené virágba borult bodza,
egyedül van, magának kitakaródzva
mély pillantása tükörképébe hatol.

Most megvagy! De anyuska kint csészét csördít.
S köznapi meztelenségébe visszalép.
Már megszokott a jelmez s megszokott a kép:
összenőttünk újra. Tükre fényben fürdik,

elhagyatott, és fujdogál benne a csönd.
S mikor Anyu a fonott kaláccsal belép,
lát szelíd illetlenséget, és ez elég.
(Egyek voltunk, mint most Vince előtt a rönk.)

– Kelj fel! S vigyázz, mikor éjjel hazatévedsz! –
hallom anyámat. – Korcsolyapálya az út!
Nyakunk szegjük! Fölszórhatnál egy kis hamut.
Baj kerülget minket, hallasz? Hova révedsz? –

Alvást színlelek aranyeső szó alatt.
De jó, hogy zizeg fölöttem napsütése.
S anyám belefeledkezik rémmesébe:
boltban lát félméteres patkányfarkakat!

Az aknavert raktár dobozhegye alól
(így Anyuska) kibújt egy szürke óriás.
Mekkora volt! Kő-szemén földöntúli máz
sütött. Mászva csördített guruló lavórt.

– Nem érted? A patkányok most előmásznak!
Vigyázz magadra, kérlek, korán jöjj haza! –
És Julianna lámpakörte-vonala
hunyt szemem mozaikjában kél ráadásnak,

mint az ablakon átlépő Nap, aranytál,
tömjénszag, szeplő-eső – érint esengve.
Csak a kocsmatöltelékek harmadrendje
nehogy megneszelje, hogy ágyamba bújtál!

S nem is enyémbe! Hisz az volt Vince ágya!
Vince meg kintről a szobába betoppant:
dunyha földön; mi izzadt párnahabokban
föl-le; s megfúlásom… s lábujj-vonaglása…

Becsípett testünk a harapófogóban!
Kalapács alatt a hajszálrugó-ideg.
Vince az ágy rezét fojtogatta. „Vigyed!”
hördült. Mégis, ennyi rosszban mennyi jó van!

A kocsmazaj. A nyitott folyosótorok.
Ágymeleg-szagú kövér lány öltözése.
Téli nadrágba rejtett szeméremrése.
Dupla gyapjúharisnya. Csizma. Hó ropog.

Jó a világgá-menése. Jó a szégyen.
Felnőttek fölénye. S a felelőtlenség!
Hogy Vince szeme foszforeszkál, zöldben ég.
S kiköp rám azóta, ha meglát, sötéten.

– Akkora patkány? Kéne jó patkányölő –
mondom Anyusnak, mikor a filmnek vége.
– Elég, ha fölkelsz és hazajössz estére. –
Csattog Vince fejszéje, tuskón dördülő.

Lelkipásztor szól szeretetről.
Kalapokon virág rezdül.
Imaként hűs parfüm száll föl.
Hal-szájból a buborék-sörét
smaragd színű hűs vizekből,
ez a vers is úgy röppen föl,
Ti-tá-ti, úgy szálldos köréd.

Finom fülcimpáid sebten,
csiklandozó leheletben
gyúlnak, hogy még jobban lessem!
Vadász szemem tüze rózsa,
rajtad ég – engem sebesít!
Virágnyitó tüzem, ó, ha
ideűzne az ölemig!

„Milyen ijesztő ingovány!…
(Szemedben vágy és rejtelem.)
Milyen ijesztő ingovány,
ahova húzol, szerelem!
Tűzhajam légy elbújtatóm,
fogd föl szemének szigonyát!
Segíts anyám, ne megadón
bólints a számról rá tovább.”

A félelem puha talpán
így sompolyog a templomba.
Kalapokon virág pendül.
Tűzhajadat lám, megbontja.
Fejedet te mélybe hajtod,
s a református pap rekedt
igéinek fürdőjében
mosdatod a lelkedet.

Én lábad nézem. Te is nézz!
Meghökkent üvegkalapács
zihált ütése az egész
templom! Jégből verve a rács!
Nyársait szigorú-halkan
döfik rád a kéklő dalban.
Bennakadt: horog a halban.

Menekülj Hal-lány! Az én szám
némán is csengőn kiáltoz,
kék szemem hajlékony táltos,
lelkem ötujjú fürge kéz,
öt ujja pehelytoll-meleg,
nem sebesíti térdedet,
tűrd cirógatásom némán!

Lehúzza cipődet vágyam.
Szoknyádon furulya-szellő
redőket lobbant. Mint kendő,
melybe cipót bugyoláltam,
úgy hajlik félre s a kenyér
szőke hajával a bőröd
süt, ahova ujjam elér.

Míg a pap szól szeretetről
s kardot nyelt vőlegény föl,
az eltört lámpafénybe néz,
virágos, hívő seregben,
egyedül én engedetlen,
fejem s szívem félreverten,
kis Ti-tá-ti, csak téged néz.

S mikor egy hegedű égve
új égboltot feszít ki ránk,
mint mások az imás könyvet,
összezárjuk némán a szánk.
Üvegkalapácsok, rácsok
hökkenve dörögnek körül,
de ingünkön át már végleg
szívünk a másikhoz kövül.

Milyen virágzó rejtelem
szentségtörésünk Istenem,
mikor igédből test terem
és egy vele, és egy velem.

(A költő emlékére)

Vártuk hableány énekét.
A kis hajó könnyen siklott.
Hidalgó, bíbor jegenyék
tövén álmodtak kagylók, gyíkok.

Fekete bársonytokból hegedűt
emelt fel egyikünk és jöttek
(és megtelt a part, csak úgy feketült),
kik lesznek Szentek, Hősök, Hölgyek.

Mi váltjuk meg a világot!,
mondták és sírtak, nevettek.
Morgenstern írt. S e királyok
ott mind magukba szerettek.

* Morgenstern (jegyzet)

Add szemedet, a tiszta lámpát.
Virágos tenger és kikötő.
Mély öblében a szédületnek
(mint ezer kivérző rózsatő,

illatos, forró, halálra szánt)
leszáll az est – nem volt alkonyat,
vágyom szemed fényébe fonni
még egyszer csapongó hangomat!

Szemedben akarok fürdeni!
Bombatölcsér gödréből tavat
(ahogy földről fölemelt szemed)
árasztott körénk a csók alatt:

bal kézre tőlünk a temető,
alattunk csobbant a Jutadomb,
s repülők magasságáig ránk
tornyosult a tenger puha lomb.

Ma még megbocsátom anyámnak, hogy lágy,
asszonyi kézzel kulcsolt át valaha.
De hol van, hol az áldott méhű, kinek
dereka

megkel, mintha csillagot zárna mélye,
s csillagként repül fel karja közt fiam?
Megeresztett gyeplővel rohan mind, ha
napja van,

csak előlem szálltok ti égbe egyre,
mint forgószél-kapta templomi menet?!
Szátok piros pörölye, ha lecsap rám,
majd tudom: lecsap, hogy összetörjetek.

Ó, a Nő
a Percek Császárnője,
csók bíborát hordó paradicsommadár.

Négerek testén nem látszik ám
a korom!
Hontalan, fehéren éltem itt
a korom.
De az ember kora
a legsötétebb korszak.
Mint nílusi szolga
kimúlok maholnap.

Dombok faiskoláin a Hold
zöld citrom.
Szeretőm szemében is álmom
hogy mind rom,
kimúlás érint engem,
a talpamon bizseg –
pattanjon szét a burok,
üres maghéj-szived!

Levegőbe dehogy suhognék,
minek azt?
Se angyal, de ördög se volnék
(ki nem az?),
se úr, se szellem, csak hús,
ami majd kifehérül
keresztben a láb előtt
a vastag holdsütéstől.

Bennem nincsenek „bátor” hangok.
A korom
sem látszik rajtam, ha undorral
lemosom.
Halottmosóm, aki lesz,
észre se vegye voltom:
rossz helyre pottyant, aki
itt átszakadt a bolton –

máshova szánta, aki dobta!
A virág,
ha majd nyílik bennem, kinövi
a hibát,
s megszabadultan le-
hull a szép, petyhüdt szirom.
Lesz tekinthetetlen
és nyomtalan idom.

Revolver, kötél ide nem kell.
Mi maradt?
Hogy életedre ráfeszítsed
magadat?
Múmia pólyafoszlány?
Nem leszel megtalált lelet.
Forgószélpor-szobor, ha ne-
felejcskék semmi vet.

Húsz év már elszaladt, húsz év még
hátravan.
Étkem és ágyam légy, te csak ne
szállj szavam.
Ne inalj, mint a nők.
Sorom itt kő-végbe zárd.
Majd Az, aki tévedett,
vissza, egembe ránt.