A tavasz számtanra tanított. Égbolton a rezgést
vakító lámpa sugara falta gőgösen, mintha
világítótorony nőtt volna a park fölé.
Fehér hasára kék övet kötött a nő,
poharát töltötte olajsima borral,
mint esküvőre öltözött gyerek,
uszályát vitte törött idő,
de mégis, de mégis hall-
gat velem tömött tüdőd.

Nem futok a rozsdán tükörcsíkot húzó sinekkel,
néma arcból tincs közül rebben hangtalan szó,
néma beszéd, hosszú sorokat se írok többé,
(fájnának neki párásan izzó betűöltéseim),
hosszan kitartó rímben nyílt sebeim,
ajka Szahara-dűnéi mögül
a nézés, a nézés sárvize,
gólyalábú, fehér
palotáival.

Számtanra tanítóm kivonást firtat, kivon, mi marad?
Gyöngykása csönd. Botlábú karaván, sózsákú szamarad
fölhordta, ledöntsed. Dőlj oda magad is,
gólyalábú fehér
palotáival,
a nézés,
a nézés
gyöngykása
csöndjén.