„…ott széplányok vörös hajukba
sötétkék szirmú virágot
tűztek.
Fehér mellükön remegett még
a mámoros nagyfiúk rég
fonnyadt
ajka…”

– Hol vannak a vörös leányok?
Sötétkék szirmú virágot
látsz-e?
Szürkén pirkad a gyárnak korgó
udvarán a napraforgó.
Most ő
virít.

„Én szeretem a napraforgót.
Hegedültem, s imbolygott, mint
lámpás.
Vállamon városom mosolya,
csak hevertünk a tujafa
lombja
alatt.

Kertek nyíltak, árnyba bújt a vad.
Kerítésnél zöld almafák.
Völgyben
a város kéküveg-sugarából
dombon túli puha távol
hege-
dűszó

párállt… Köde ajkunkat érte.
Vörös lány volt, hajában kék
virág,
mert a lány ott vörös hajába mind
gyöngéd, hívó nefelejccsel int,
így ta-
nulta.”

– De hiszen hiába települsz
itt le! Két nyár már megperzselt,
fakó
szelekkel csapong a dunaíz,
káposztafejek közt a puha víz
hűsen
csorog.

Mióta nem írtam verset én
Annáról!… Összezúz a nyár,
mint őt.
S Terézt, a copfos, szeplős hajlatú
nagylányt egy szentesi mély kapu
fái
fedik.

Perzselt füvön fanyar gyümölcs ért:
szívünket a lomha léc-sor
árnya
szúrja nyársra… Jött még Zsi, de a pék
őrizi még. (Rajta ujjnyoma kék
nefe-
lejcse.)

Savanyú este lett. Szomorú
katonámmal csevegtünk még
soká.
De a Hold asszonyokat szült a
párolgó kavicsos utca
kútja
köré.

„Ti, lányok, ti vöröshajúak!
Játszani vágyik hegedűm!
Látod,
mennyire tévedsz! Mind, mind Anni,
Teri, Zsi! Egyben: megannyi!
Halld a
hangjuk!”

(Savanyú este volt. Lám, ámult
katonám hogy fölvidámult!
Én is
keresném, de ki vörös hajába itt
betűzné kék virág szirmait,
nem szól
sehol.)