Valami úszik reggel a levegőben,
zümmögés
kísér és párás a selymes törökszegfű.
A temetés
alatt
még hullt a harmat,
kéken és sárgán és zölden a fákon
kandit az érő, súlyos gyümölcs: alma,
a körte és a
barack.

Sétának szép volt a jó gyaloglás: porrá
tört álom.
Ragyogott a sok szegényházi anyó s a
kék lábnyom.
A lány
bús, meszelt ládán
aludt, fehér kórházi ingben: szőke
hajából zökkenők szórták ki a napot,
senki se hiányolt
papot.

A kofák külön kullogtak és külön a
diákok,
kik meghívtak engem is maguk közé.
Sátorok
gyöngyös
pofával, vörös
tollakkal hulltak elénk a lompos
dombok fái alól. Valami kósza
szent ős ünnepe
volt ma.

Menj szeretőnk, ki nem szültél nekünk szőke
gyereket!
Sírtunk és szomjaztunk hegyen a mustra a
sír felett.
A hold
bazsarózsa kelyhe szórt
mézet a nyakunkba, mikor este lett,
s kék és fekete mandula-szemünkben
a vágy és a bánat
egyszerre
reszketett.