Kedves, elmondom azt, amit el lehet.
Elmondok neked valamit.
Párizsban kiállítják a melledet
és hiányzik majd hajnalig,
a gallyfonatú pamlagon
az ablakból ha rád vetik
fűbe vert almák fölött a fák, gyom-
illatú, izzadt árnyaik.

A kút, a két kútszerű szemed, a szép,
Párizsból néz át a falon.
Kristálygömbje őrzi szerelmed szeszét,
függ közben kender szalagon.
S koronaként a térd felett,
hol a holdfényű hóban elakadtam,
a combíved és fél öled
talapzaton, kitakartan.

És jajongsz, mint vesztett forradalmakkor
erdőre hányt véres szigony,
de mégis elszakadsz tőlem, magadtól,
s születik a boldog iszony:
krisztuskereszt darabkái,
mikor éhes Párizsnak felmutatnak,
mint a szerelem ostyáit,
szétosztanak és befogadnak.