Valaki a Vízről jött fel,
haját fenyőkbe födte,
ujja között lazán szétmállott a bögre
(aminek hasa volt),
az ember nevetett, kacagott,
kucsmát viselt és rövid kabátot,
dalban beszélt, a holdra kiáltott,
de ez az ember nem lehetett az isten.

Még jött valaki… A víz felől még három.
Halat hoztak, válluk roskadott a hótól.
ők is kacagtak, ők is nevettek,
hogy hóval fedettek lehettek,
hogy derekuk ingva ha előredűl,
a hóba könnyük vegyül.
Ha megálltak, ráncukon a könny
olyan volt épp, mint lomb között fagyöngy.
ők is parasztok voltak.
A Víz nem küldte az istent.

S akadtam még annyi loppanó lélekre,
akik nem hagyták nyomukat szememben,
akik nem ittak sohasem napfényből,
csak kiütésük fürdetgették egyre,
kutyák zavarták őket fel a hegyre,
arcuk álarca repedt üvegből,
szívem keresték – ott ültem közöttük:
dohányuk füstje rezesre befüstölt,
szánalmat ittam bundamély kisüstből.

Valaki ismét a Víztől ballagott.
A Víz küldte hozzám.
Nem volt már fürge,
nem volt már paraszt,
nem volt már ember.
Csak subája volt és –
járásának suhogását hallani.

*

Dombok kanyarja vár ma.
Kunyhó és kalács.
Hal, amit a vízből merít a háló,
ágy, hol az álom holdtalan immár,
s éj, min a háló bogjai izzanak át még,
mint a tűz, ami itt
a víz alatt szunnyad.