– Még csak tizenegy van?! – A lustaság beszél
belőled, mert délig alszol ma is, megint!
Várod, ahány görcsös tuskó: repesztve mind!
Vincéről gőz szakad, míg a lurkó henyél!

– Vince meg a munka! Már nem aluszékony?
„Házmesterek szégyene” volt tegnapelőtt!
– Ne félj! Szóltam is: Fejszéje a tönkbe nőtt!,
hallhattad! – Haragos szája milyen vékony,

ahogy Vincével együtt szid, szenvedélyes
színészként. Olyan, mint Anna, ha fölébredt.
Mikor még birkózva mellemre rátérdelt,
s kiáltott konyhába: „Anyu! Menyed éhes!

Sokára adta meg magát a rossz fiad!
Védtelen lánnyal kezd ki?! De most már bánja!
Nézd, hogy kikészült!” S dugva öt ujját számra,
pergett nyelve tovább: „Meghal, ha nem ihat

egy korty tejecskét ez a Tsatsifi, hallod?”
S nemcsak hangját hallom, öt ujja éj-ízét,
beszívom foszló kalács-szagát (jaj, kiét?
Tavalyi fantom-hangot hallasz ó, dalnok).

Anyuskám tudja jól, szerelem betegít.
Az ágy kriptamély homályán a megbukott
fújja, fújja, amit tavaly még nem tudott.
Schopenhauer, nőgyűlöleted se segít.

Rétestésztaként nyúlok tetszhalálban.
Lustaság? Kilukadt szívvel írok tanulmányt
kőszívéről. Anna, belőled tudományt
alkotok fél nappalon át fekve ágyban.

Bár tisztán látom: csak árt a vetkőztetés,
a bonckés kacajod burkát kihasítva
a csók kibújt a zsákból – és semmi titka!
És épp ez a titka, az egyedüllevés.

Akkor is. Abban is. Ez gyümölcse magva.
Mintha itt állna, látom a tükröt, a nőt.
ő és a mása: négy mell, négy szamóca döf,
és négykezest játszik így, magára hagyva.

Tükörből kihajol, tükörbe behajol,
mintha rejtené virágba borult bodza,
egyedül van, magának kitakaródzva
mély pillantása tükörképébe hatol.

Most megvagy! De anyuska kint csészét csördít.
S köznapi meztelenségébe visszalép.
Már megszokott a jelmez s megszokott a kép:
összenőttünk újra. Tükre fényben fürdik,

elhagyatott, és fujdogál benne a csönd.
S mikor Anyu a fonott kaláccsal belép,
lát szelíd illetlenséget, és ez elég.
(Egyek voltunk, mint most Vince előtt a rönk.)

– Kelj fel! S vigyázz, mikor éjjel hazatévedsz! –
hallom anyámat. – Korcsolyapálya az út!
Nyakunk szegjük! Fölszórhatnál egy kis hamut.
Baj kerülget minket, hallasz? Hova révedsz? –

Alvást színlelek aranyeső szó alatt.
De jó, hogy zizeg fölöttem napsütése.
S anyám belefeledkezik rémmesébe:
boltban lát félméteres patkányfarkakat!

Az aknavert raktár dobozhegye alól
(így Anyuska) kibújt egy szürke óriás.
Mekkora volt! Kő-szemén földöntúli máz
sütött. Mászva csördített guruló lavórt.

– Nem érted? A patkányok most előmásznak!
Vigyázz magadra, kérlek, korán jöjj haza! –
És Julianna lámpakörte-vonala
hunyt szemem mozaikjában kél ráadásnak,

mint az ablakon átlépő Nap, aranytál,
tömjénszag, szeplő-eső – érint esengve.
Csak a kocsmatöltelékek harmadrendje
nehogy megneszelje, hogy ágyamba bújtál!

S nem is enyémbe! Hisz az volt Vince ágya!
Vince meg kintről a szobába betoppant:
dunyha földön; mi izzadt párnahabokban
föl-le; s megfúlásom… s lábujj-vonaglása…

Becsípett testünk a harapófogóban!
Kalapács alatt a hajszálrugó-ideg.
Vince az ágy rezét fojtogatta. „Vigyed!”
hördült. Mégis, ennyi rosszban mennyi jó van!

A kocsmazaj. A nyitott folyosótorok.
Ágymeleg-szagú kövér lány öltözése.
Téli nadrágba rejtett szeméremrése.
Dupla gyapjúharisnya. Csizma. Hó ropog.

Jó a világgá-menése. Jó a szégyen.
Felnőttek fölénye. S a felelőtlenség!
Hogy Vince szeme foszforeszkál, zöldben ég.
S kiköp rám azóta, ha meglát, sötéten.

– Akkora patkány? Kéne jó patkányölő –
mondom Anyusnak, mikor a filmnek vége.
– Elég, ha fölkelsz és hazajössz estére. –
Csattog Vince fejszéje, tuskón dördülő.