Olyan az út most, mintha tükre volna.
Fenekéig sár – fölül csúszna pompa.
Mint a csibecsipogás homlokomra,
zúdul az esővíz hullahoppja.

Álmodozik a kőnimfa combja,
míg csípőjét fémvirág öve fonja,
ázik és nem lódul kilengve, kongva
indóház kétfejű harangja, gongja.

Orron koppint, robban a vízcsepp, ontja
cseleit! Mintha égbe vágy a bomba,
s ölés helyett minden atomja lomha

nevetés hullámfodra, tóvíz-csokra,
kékszárnyú madár pillantása volna.
Fiókát itat s száll a boldogokra.