A nedves tájon bólogatva süpped,
fűből kinő a buborék,
kandi ernyők lombja mögötted
kéklőn elég.

Zsi komoly ráncot húz arcára éppen:
„Harminc napja nem láttalak!”
Tág szemében virágom fényben,
a Nap matat.

Az estben Zsi a dombon áll derengve,
szoknyája rám hajol, velem egy,
parti fán megért s szemezne
rőten a meggy.

De mintha neki fordítana hátat –
„Harmincnapos lesz az új lakat!…”
Tárd másra virágos bokádat,
s ne lássalak!

Rázzon a szabadság, ahogy csöpp cicik
hamis dombjába számat ásod!
Világgá többé nem viszik
boldogságod.