A szigetekre mesét szövök,
más házat épít vagy kőhidat,
vagy elpipálgat, ha sok a ránc
szeme körül s a fák levelén.
A svájcisapka félrehúzva
fittyen, orra hegyén áll a hold,
csobban a víz, taraján fény csap,
éjjel egy lusta pók szőni kezd.
Hajnalkor szétfolyó köd van, így
még szebb a világ! A tejfeles
fák közt szövőszék surrog: rigók
szövik fénylő, új nappalodat.
A füvön alszom, vagy ponyva véd,
ha zuhog az esti zivatar
s a bogarak mind behajóznak
leheletemben melegedni.
Kék szememben hegy kúpja füstöl,
havasok és tengerszemek,
mezőm széljárt közepén támad
szoknyaörvényben a máglyatűz.
Eldobom a formát is, félre
a csöndes megszokással! Kecses
ívek antik üteme helyett
kitakart Föld, megölellek.