Szabó Lőrincnek

1

Ha lábam már a vízbe lógna,
s üres homlokkal térdemen
soká itt elhevernék, én csak
nevetnék tükörképemen.

Gyűrűzne lent, én azt hihetném,
mindjárt szétfolyok, s majd aztán
a lassú, meghitt sodratásban
felszín alá oszlik fajtám.

Ha testem zöldes víz locsolná
– de jó meleg az ömlő víz! –
meghalok, tudnám, és örömmel
hagynám, ha a Nap-küllő visz.

2

De míg számban érik a dunaíz,
vetkőzik, futkos s hív, hív a tíz-,

a száz-szemű tömeg: rám mosolyog.
– Viszolyogna, ha elosonok?

Ha megszakadna a telítődés,
s nem volnánk tarka terítő és

nem éreznék, a vérük hogy suhog –
váratlanul csak fölfordulok?

S miként, mint árnyék a napozóra,
dögöm úszna, s harapna orra,

ahogy peckesen a koszból kiáll –
s nem megy neki, ki éppen pisál;

a víz, érzi, nem áraszt meleget,
mit máskor combjára keneget,

közös lében véle hullám vagyon –
s váratlanul majd megforgatom:

kivel szívesen levegőt se vesz,
zöld orral jön csak – s bőrén nincs retesz!

Pórusai kortyolnak szabadon.
Könnyedén magammal ragadom.

3

Vízben csücsülve vidoran
valamennyi szemét rám veti
a kedves százlábú tömeg. Leány-
szem pásztáz… jólesik neki

ki-be dűlt foltozott csónakom,
s hogy lelógok róla, míg sudár
rézvörös nyalábjával rajtam
inog az alkonyi napsugár.

Orrom tele van vízszagommal,
lábfejem ráncosra ázott,
bíz’isten úsznék (már, ha tudnék).
Most víz hintáztat, s hintázok.

U t ó i r a t

Ha lábam így a vízbe lógna
s nem volna itt már senki sem,
nem írnék verset (én nem hiszem).
Hintázna fejem nagy vizen.