1

Mikor szemem az ég habos öblét
meglátta vidáman örvényleni
s testem körül nyulánk fák
álltak lábujjhegyen,
lombjuk között illatok ültek,
sok piros madár,
s a szél
(magányos gyönge gyermek)
érzékeny testtel elfutott,
már tudtam:
a távlat útján emlék hervadt el,
álmomon át késpenge csillogott,
s múltam alig lépett mögém a déli hold alatt,
már holtan hullt szívemből örökre ki.
Hát szomorú lettem új erdők között,
pedig arany bozótból
szökkent pettyes őz,
a mélyút fölött bevárt,
szembenéző gyerekszeme kísért,
amíg a szomszéd dombra értem,
s a látvány izzó mosollyal várta,
hogy befogadjam.

2

Előttem völgy ült, benne a falu.
Dombok aranyában ködlányok úsztak.
Láttam: fölborzolt sörényű paripák
feszülő szüggyel szálltak a lejtőn;
egyik szökellve emelte óriás derekát
és súlyos ugrással úrnője lábánál termett,
a másik ugrás után a levegőben állt –
hol vagyok hát?!
Amazonsereg kerít balra és jobbra,
s a mélyből magasba felcsapó lángnyelv
miféle katlan poklából tör?
Ház hever ott, domb falához dőlve,
rőt láng nyaldossa bent a szobákat,
s a vad tűz közepén kétöles férfi:
Héphaisztosz, az égi kovács.
Áll Akhilleusz, mellén összefont karral ámul,
s míg izzó pajzsra pöröly ír jelet,
én úgy tartok feléjük,
mint aki bozótos világok megjárta után
barátja ölelő karjába rohan.

3

De foszlik a völgyben a tündéri vígság,
ahánnyal lábam semje-ölére lép,
alkonyi menny mély sátra alatt csak
font-kontyú víg nőket látok:
vesszőt bontanak, oltanak szűz fát.
Nyoma sincs ősi tündérbozótnak.
Amazonsereg gyűlne?
Éles kapájuk emelve
igali lányok lépnek felém.
Mert bizony én
a rőtlobogású ház előtt ülök már,
épp mosolygó tálon hoz sajtot
a kovács nagyszemű lánya.
Túl vagyunk az első baráti szókon.
Dicsérem völgyük s nevetve mondom,
Héphaisztoszt hittem
és Akhilleusz pajzsát
e somogyi völgyben fényleni,
s ők egyre csak néznek,
mily ifjú és álmodó vagyok.