Négerek testén nem látszik ám
a korom!
Hontalan, fehéren éltem itt
a korom.
De az ember kora
a legsötétebb korszak.
Mint nílusi szolga
kimúlok maholnap.

Dombok faiskoláin a Hold
zöld citrom.
Szeretőm szemében is álmom
hogy mind rom,
kimúlás érint engem,
a talpamon bizseg –
pattanjon szét a burok,
üres maghéj-szived!

Levegőbe dehogy suhognék,
minek azt?
Se angyal, de ördög se volnék
(ki nem az?),
se úr, se szellem, csak hús,
ami majd kifehérül
keresztben a láb előtt
a vastag holdsütéstől.

Bennem nincsenek „bátor” hangok.
A korom
sem látszik rajtam, ha undorral
lemosom.
Halottmosóm, aki lesz,
észre se vegye voltom:
rossz helyre pottyant, aki
itt átszakadt a bolton –

máshova szánta, aki dobta!
A virág,
ha majd nyílik bennem, kinövi
a hibát,
s megszabadultan le-
hull a szép, petyhüdt szirom.
Lesz tekinthetetlen
és nyomtalan idom.

Revolver, kötél ide nem kell.
Mi maradt?
Hogy életedre ráfeszítsed
magadat?
Múmia pólyafoszlány?
Nem leszel megtalált lelet.
Forgószélpor-szobor, ha ne-
felejcskék semmi vet.

Húsz év már elszaladt, húsz év még
hátravan.
Étkem és ágyam légy, te csak ne
szállj szavam.
Ne inalj, mint a nők.
Sorom itt kő-végbe zárd.
Majd Az, aki tévedett,
vissza, egembe ránt.