Az állvány ing, recseg,
szörnyű hegyes bakkecském ő.
Április tíz pokoli éje ez,
szubrett lovagol a lépcsőn.
Jön a Vilmos festeni őt:
„Fessem?!” néz a festő kérdőn.
(A becsületről énekelek
neked ma én, mert elveszett.)

Negyvennyolcnak áprilisán
omlik eső, süt a nap,
református lelkipásztor
piros lukból vörös lukba
kergeti a becstelent,
lengeti az istenét.

Bunda, bunda, vad bunda, barna…
„Kölyöknek minek a drága rongy?!”
Nadrág sebén a térd felett
s kinőtt kabátja ormain
tüdőbaj, lankadt dögmadár,
üveg mélységek köze húz.

„Adok hitelt!” – ugrott a pap,
tapsolt a páholy, s bent a nő
pohárra guggolt – „igyatok”
(festi a festő, kedve nől).

Így vettem meg hitelre én.
A belseje de hófehér,
tíz jancsikályha hője ér!
Gondoltam, majd megremeg
gőgös melled a blúz alatt,
ha református lelkipásztor
bundáját én fölveszem.

Becsületem könnyen szállt el, mint a tél.
Vad barna bundám sovány vállamon
kifordulva int, mint akasztottakon
utolsó ingük, a halotti-fehér.

Református lelkipásztor
hogy kopog az éjszakában!
Zene ez az őrült kongás,
gödörszélig űző rontás!
Recseg-ropog rám az állvány,
lovagol a lány nagy árván
szörnyű és vad álomképben.

Festett ajkán, gőgös keblén
hiába járt ujjam hosszan,
ezer szavam láz és átok,
„démonok, én várok rátok!” –
míg küzdenék a vérebekkel,
jaj, mi lesz, mi a becsülettel?!

Fülel a csend – mit felelne?
Vers, lengjél a gyászmenetre.