Lelkipásztor szól szeretetről.
Kalapokon virág rezdül.
Imaként hűs parfüm száll föl.
Hal-szájból a buborék-sörét
smaragd színű hűs vizekből,
ez a vers is úgy röppen föl,
Ti-tá-ti, úgy szálldos köréd.

Finom fülcimpáid sebten,
csiklandozó leheletben
gyúlnak, hogy még jobban lessem!
Vadász szemem tüze rózsa,
rajtad ég – engem sebesít!
Virágnyitó tüzem, ó, ha
ideűzne az ölemig!

„Milyen ijesztő ingovány!…
(Szemedben vágy és rejtelem.)
Milyen ijesztő ingovány,
ahova húzol, szerelem!
Tűzhajam légy elbújtatóm,
fogd föl szemének szigonyát!
Segíts anyám, ne megadón
bólints a számról rá tovább.”

A félelem puha talpán
így sompolyog a templomba.
Kalapokon virág pendül.
Tűzhajadat lám, megbontja.
Fejedet te mélybe hajtod,
s a református pap rekedt
igéinek fürdőjében
mosdatod a lelkedet.

Én lábad nézem. Te is nézz!
Meghökkent üvegkalapács
zihált ütése az egész
templom! Jégből verve a rács!
Nyársait szigorú-halkan
döfik rád a kéklő dalban.
Bennakadt: horog a halban.

Menekülj Hal-lány! Az én szám
némán is csengőn kiáltoz,
kék szemem hajlékony táltos,
lelkem ötujjú fürge kéz,
öt ujja pehelytoll-meleg,
nem sebesíti térdedet,
tűrd cirógatásom némán!

Lehúzza cipődet vágyam.
Szoknyádon furulya-szellő
redőket lobbant. Mint kendő,
melybe cipót bugyoláltam,
úgy hajlik félre s a kenyér
szőke hajával a bőröd
süt, ahova ujjam elér.

Míg a pap szól szeretetről
s kardot nyelt vőlegény föl,
az eltört lámpafénybe néz,
virágos, hívő seregben,
egyedül én engedetlen,
fejem s szívem félreverten,
kis Ti-tá-ti, csak téged néz.

S mikor egy hegedű égve
új égboltot feszít ki ránk,
mint mások az imás könyvet,
összezárjuk némán a szánk.
Üvegkalapácsok, rácsok
hökkenve dörögnek körül,
de ingünkön át már végleg
szívünk a másikhoz kövül.

Milyen virágzó rejtelem
szentségtörésünk Istenem,
mikor igédből test terem
és egy vele, és egy velem.