A kémény ledőlt, hahó,
a korhadt donga roppant
és kifolyt a bor a hordó
sejtelmes, hűs fenekéből.
A ház leégett tegnap,
s mint fehér ruhák szélbe,
nagyapa is ment kocogni
fehér szakállal az égbe.
Hogy este mentem és az út
porán a hold kifröccsent,
lányokat láttam: kis hasuk
ringott a könnyű szoknyában.
Ím: túrója lett az est
tejének, csomózik a lábam
körül puhán, mint szerte,
fehéren e csöpp hazában.
Nincs kedvem és nincs kenyerem.
Meghalt a Cinke otthon.
Hamis talán az énekem,
hogy osztozni semmi koncon
sem akar velem a kutya
se?! Pedig nem vagyok pirulóbb,
mint ki a kalmárt levágta,
csak tán vadabb és virulóbb!
Ezt gondolom, míg az éjbe
szorul ki minden keserű,
s belenyilall a lépbe,
hogy hiába sajogsz, bolond,
sarkad hegyéig kénytelen,
meglátod majd, milyen kár volt
kínozni szép idegeid.
Eső lett. A cipőmre ráfolyt
a víz. S a zuhany alatt
újra látom: ledőlt görbén
a rokkant kémény, a falat
nyugodtan falta a tűz már.
Nagyapa elment messzire,
s megdöglött a kanári.
Hiába járok esti utcán,
nem tudok, lám, találni
valakit, hogy jóllakhassak,
ha már a koncból nem jut
annak, ki virulóbb!
Hogy csak
asszonyok járnak, esernyős
lányok, lever, dühre késztet,
de dühöm kiömlik, víz lesz,
míg átvágom a vidéket.