A zöld halom – alvó mell az őszben –
lélegezni látszik. Majd, ha beles
a Hold, a vak ló csikóját óvja.
Fél, mert zuhogó, vastag este lesz.

Itt csak kihűlt zsongás most a város.
Kordé nyög, ló nyihog – ez a szobám.
Hűs rézkancsóidra gondolok, rád,
s fekete-ezüst láncra a bokán.

Én eladnám mosolyom a réten,
eladnám szempillád seprőit is!
Versem a fakult kána-virágon,
nélkülem, bogárként kergetőzik.

Éveimet is vihetné handlés!
Tudom, nyikorogni kezd a kerék,
ahol csak fölütöm majd az ágyam –
szerelmem, térjek csak vissza, eléd!

S elképzelem: hajnalok szügyéről
mennyi férget fésülnék ki veled,
legyünk tiszta, mint lovarda-páholy:
tetűnket, mindet, szétengeded.

Hogy kerekeim mind szétgurulnak,
vak lovamnak nem lesz tréfás kedve.
De mégis hajnal, majd meglátnád:
fénylene Nappal s Holddal az este.