Az alkonyatban bolyhos szirmokkal virágok csukódtak össze.
S elfeküdtek agyag ágyaikon, mint takarók alatt a szeretők.
Zsire, a péklányra gondoltam minduntalan – ti, ki tudja,
milyen éjszakáknál időztetek. Nem hallatszott más,
csak a fojtott ropogás, amint millió béka nyújtott háttal
a tóba hullt, s hamvas cserepekre tört a komoly tükör.
Nézzetek hátra, mi lett szurtos városunkból? Talán
féltek a rideg téglagyártól, és hidegen alszik
lábatoknál a homokhegy? De képzeljétek oda Zsit, kikapcsolt
szoknyáját ledobva! Nem támad ettől tűzvész az egész tó körül?!
Míg fürdőző testetek fehér habrózsát ver fel a fekete tavon,
egyedül heverek a szúnyogzümmögésben összecsukódó
virágok között. Fürödjetek még! Holdbeli
nehéz arany rögként a lábfeje már mellemen pihen.