(Bartalis János emlékének)*
A hó csonttá fagyva
fehéren villogott az alkonyatra.
Favágót temettek.
Fenyők között, hegyek alatt,
istenem, de jók is voltatok,
hogy vérvörös fáklyát hordtatok,
ti reszkető embermadarak!
Fenséges és égbe néző
szeme volt.
A fáklyafényben
megeredt forrása
messze folyt.
Az emberek körbefogták.
A fenyők és az emberek.
A szél jajgatva fújta
a négy koporsószegletet.
S mert lábainál ő ad
majd fekhelyet,
a szálfenyő sírt és
reszketett.
A halott a ravatalon
fáklyák tüzében
zúzmarakéken
aludt a hegyisten ölében.
A völgyben árnyak
egyre szertemálltak,
szőtték a mentét
a vonulásnak.
Fejük fölött cinke helyett szakadozó
zászlóként az árva furulyaszó
meg-meglobbant a fenyők között.
Fájdalomba törülközött.