Várok rád ablakomban.
Fönn üresen gomolygó felhővárak.
Békaként terül el az udvar,
tompa sötétben a kábult szörnyek: házak.
Szétlapított békára
ahogy nem lépne rá a legszelesebb lány se,
kormos ablakom mögött, érzem,
nem bukkanhatsz föl most Mátyás oldalán te.
Még egy szörnytől szétfeszül
a szűk udvar! Ennyi is több a soknál!
Mindjárt zuhogni kezd! Nem simulhatsz
nagyvállú fiúdhoz, hallod, mint folyondár!
Több szörnynek nincs hely itt!
Kagyló zugában megbúvó gyöngynek se!
Te se törheted össze ezt a
ronda tükröt! Hordom a nappalt görnyedve.
Mint aki kőtetőt tart,
szobor, kínom néma, fájásom dühít:
nem araszol el innen e béka
udvar! Én és a ház lerombolódunk rá, tövig.