Ha a nőnek lelke volt csak,
mint szikrázó víz a szitán,
elillant a mellkasomról –
levegő-szoknyája súrol
s már távol hullámzik lilán.

Hátam mögött incselkedik
kis, piros, felvágott nyelvvel.
Mint sárgabegyü madárra
komondor szökik, utána
szökik nagy, sötét szívem fel.

Kacaja porzik. Friss porhó,
üvegcsengők sora törve.
Hullik rám az üvegszilánk.
Utána kap vadász-karom –
s üresen rándul ökölbe.

Makkos lombból hevenyészve
ha bozótra vetek ágyat,
holdas hasa villog elő,
köldökéből gyémánt izzik –
melle nyílt a gyenge fának!

S elképzelem, hogy liánok
nyers erőm a fölhöz kötik.
Odaoson. Csupasz lábbal
szívemre hág, s tapos míg a
kevély lakat le nem törik.