Tízéves koromban Alival, aki akkor barátom volt, egy
       júliusi este teknőbe szálltunk, amikor eső esett
       és sütött a Hold, és megáradt a Kakastó.
A teknőt szürkület után a kamrából loptuk, és azt hittem,
       Velencében utazom, míg buzgott a víz, himbált
       minket, befolyt az állott réseken, és imbolyogva
       törtünk előre a tanyák felé.
A sínek alatt alagút volt. Sötét szájában megfújta Ali
       az ócska trombitát – attól még jobban zuhogott
       a tejszínű eső: arcunkhoz verte a partszegély
       bársony bambuszait.
A Lelovits-ház besüppedt farral térdepelt, tetején a
       holdszínű folyadék százfelé fröccsent. Mi az öreg
       fák lehajtott koronáit figyeltük megilletődve,
       amint leveleiken végigsiklik az éjszaka fénye,
       s indáik közt apró majmok guggolnak. Körülöttünk
       hízó rétek túrták oldalukat a Kakastóba, krokodil-
       fehér hasaalja volt a kukoricaföldnek.
Fáztam Ali mellett, aki rémülten szorongatta fakó réz-
       trombitáját, és nem nézett a szemembe, mert félt.
       Lúdbőrös lett a combom, és csípett a leömlő víz,
       amit tejjé sűrít s alul ezüst, hideg ezüst masszává
       gyúr a holdfény.
Csodaszép éjszakai kirándulás, hogy megváltozol! Majmos
       fák és krokodilmeredés a földön. Mintha foguk
       fennék ijedelmünkre. A teknő, amikor partra vontuk,
       undok béka lett – és annyi kísértet jár-kel
       körülöttünk, mint Huckleberryék Jimje körül.