Menni, menni, menni, ó, január,
ne kérdezd hová menni, hogyan, miért,
csak szökni gönctelen és könnyedén
divatelőző-divatjamúltan.
A havas hegyeken oly nagy hatalmad, január!
Faló keserűség gyullasztja bennem az oxigént,
hogy égjen, égjen sebesebben a szemét.
Menni, menni, menni, értitek,
így, kötetlen mindenhova,
s ha meglepnek a misztikus vén erdők,
hát iszonyú rendbe csapva át
írni balladát, elégiát és hexamétert,
és akkor hagyni faképnél az egészet,
a rendet, az ütemet, a szeretve-unt csecsebecsét,
hűs erdőt hattyúkkal, tavakkal, törött istenekkel,
amikor nekem tetszik.

Éjszakáim, éjszakáim – nyomasztó éjszakám volt:
lappangó düh futott a szemgolyómon széjjel,
mint mikor a tüdővészes órás kis szerkezetével vesződött
a zümmő-zsongó lusta délutánban.

Pedig milyen kerekded
szép, szelíd a hombár csillagvilág!
Pedig forró álomra hív a január: a kert,
befagyott ablakon a jégvirágok, a csönd, a tél,
„jó lenne a holdba menni” –
meleg, hegedűk, leányok, a meztelen hold,
a nagy, a piros, a kerek, a drága tallér,
a kút fölött a hold vágyít, fájdít, úgy,
hogy szégyellni kéne serkedő szőr közül ennyi sopánkodást.

Mégis, nyomasztó éjszakám,
mennyi disszonanciát kell a drótvastag
hajrengeteg mögött lapultatni!
Rejteni, mert bőgve nevetnek az ügyetlenségen!
Mint mikor a villamos majd’ elgázolt,
de én megedzve a csábító, kerítő, remekművű éjszakákon,
nevettem, míg öt centire volt a lábam a metsző keréktől.
Rejtőzni kell, mert kritikusok jönnek az éjszakában,
nyikorgó kilincs meg se moccan,
jégvirágon nem hagy nyomot a pára,
de jönnek, jönnek papos papok, kegyetlenek, borzasztóak.
Legjobb barátom is, ismerősöm a térdnadrágban,
fukar ficsúr és borotvált, sima idegen.
Ó, hát nem vagyok oly finom és érzékeny,
mint a svájci óra, a makacs, leheletnyi csoda tán,
ami azon a bágyadt délután
a tüdővészes órásnak nem engedelmeskedett? –
de mikor a mester a márványlapon széjjelzúzta
a gyönge koponyát,
hajszálrugója pengve sírt, sírt a roncsokon…
A roncsokon? Hát ronccsá zúzhatnak engem is?
A hívatlanok, a kéretlenek, az értetlenek, a kritikusok:
a házirend, nyárfák közt a bolondokház,
nevek és számok és rokonságod,
és napos utcák nénikéi?
Jönnek és jönnek sorban: titkos találkahelyre,
mint konzervatív bölcsek a Pantheonba:
kövérek, tokásak, gyilkolni akarnak.

Menni, menni, menni, ó, január,
írni, zülleni szerető nélkül,
kiállni a szegényeknek szóbeszédül,
akik olvasva nem olvasnak,
az utcasarkon,
a boltszegélyen
élik részegen és tehetetlen,
amit az életből nekik hagytak.

Ó hold, piros, kövér, telivér hold
az éjszakában csüggve,
mégis mi kérdi tőled: érdemes-e oda vágyni,
s hinni a vágyban, hogy egyszer odahajt,
lakik-e még egy csavargó lélek nálad,
akiért érdemes,
piros, szép tallér,
vágyni tehozzád?

A kémény ledőlt, hahó,
a korhadt donga roppant
és kifolyt a bor a hordó
sejtelmes, hűs fenekéből.
A ház leégett tegnap,
s mint fehér ruhák szélbe,
nagyapa is ment kocogni
fehér szakállal az égbe.

Hogy este mentem és az út
porán a hold kifröccsent,
lányokat láttam: kis hasuk
ringott a könnyű szoknyában.
Ím: túrója lett az est
tejének, csomózik a lábam
körül puhán, mint szerte,
fehéren e csöpp hazában.

Nincs kedvem és nincs kenyerem.
Meghalt a Cinke otthon.
Hamis talán az énekem,
hogy osztozni semmi koncon
sem akar velem a kutya
se?! Pedig nem vagyok pirulóbb,
mint ki a kalmárt levágta,
csak tán vadabb és virulóbb!

Ezt gondolom, míg az éjbe
szorul ki minden keserű,
s belenyilall a lépbe,
hogy hiába sajogsz, bolond,
sarkad hegyéig kénytelen,
meglátod majd, milyen kár volt
kínozni szép idegeid.
Eső lett. A cipőmre ráfolyt

a víz. S a zuhany alatt
újra látom: ledőlt görbén
a rokkant kémény, a falat
nyugodtan falta a tűz már.
Nagyapa elment messzire,
s megdöglött a kanári.
Hiába járok esti utcán,
nem tudok, lám, találni

valakit, hogy jóllakhassak,
ha már a koncból nem jut
annak, ki virulóbb!
                                Hogy csak
asszonyok járnak, esernyős
lányok, lever, dühre késztet,
de dühöm kiömlik, víz lesz,
míg átvágom a vidéket.

Az éjszaka egy kísértet megállt:
„Ki ismeri fel e kockás szövetet?
Ismernéd a nyúló holdat odafent?
Ha itt lappang, az ismerős homályt?

Mamlasz! – Vacogó nyomodon járok!
Szürke lomb alatt Anna bolyonghat itt?
Zörögnek lámpásuk himbáló kocsik.
Tengelyükre les a hűvös árok.

Sudáran mögüled fut! Lobbantja szél! –
De szembe, fiam, belém karolva lásd!
Hűdött lugasodban, ha fölgyúl a fény,
nézd csak, nékem hogy illegeti magát!

Hajlongnak a fűzek? Derékba törték!
Folyó hancúroz hullámos hajával!
Kékkockás szoknyával arcát lefödték,
kik megtalálták hajnalhasadtával.

A vízben szétolvad a tégla. A kő
hajszálereibe beszívta vérét.
Tűz-bozont alatt a semmirekelő
örvény vette előled tüneményét.”

Kibújt a parti fű, már gyengén
elsimult a zsenge fák alatt.
Tegnap a szunnyadozó kölykök
legelni vitték a lovakat.

Rossz nagybátyám is kikívánta
tépett testét a temetőbe.
Nem volt családja, ki siratná,
s nem emlékszik a sápadt hölgyre,

aki ott állt a délutánban
(míg áradt fegyőrből a törköly),
senki sem. Talán apáca volt,
és szűk gyomrában hűlő pörkölt.

Számára hideg érdekesség,
hogy nagybátyámat eltemették.

Mint korcsolyás a roppanó jegen,
zuhanok át friss emlékeden.
Ó, annyi még a buktató, ahol
örvény forr s a jég fölötte meghajol.

Talán táncom ezért nevettető.
Munkám is vár, hogy komoly tető
kerüljön végül a sziklaboltra.
Tekernél inkább alvón tiszta gyolcsba.

Olyan alvással, hogy ébredése
ne legyen! Tündökölve kése
hajnalfénnyel szemhéjam ne bántsa –
buknék emléked jégbe vont tavára.

Égő feketeség és villogó sárga.
Gyűrű, gyűrű mellett, rikoltó, kevély,
feszül a darázs kövér potrohára.
Az ág sikongó zöldje, a rügy feje,
a megesett új tavasz ül alája.

Vázánkon habzik a harmatos hajnal.
A harcosra riadót fúj a darázs.
Dzsidásan szökne, de illatos hajjal
fény szövi be a váza sikos falán.
Szökne, de csak festmény. Áll piros pajzzsal.

Terítsd magad elé puhán
a hosszúkás, cakkos levelet
és less át rajta, játssz, akár
napsugáron átlát a gyerek.

Nem kell, hogy hidd: már jó előre
számoltak, szórtak, mint a port.
Könnyűek volnánk? Elmúlhatnánk?
Ugyan! Jegygyűrűnk fönt, a hold.

Át a búzatábla hosszán ugrani,
temetőre lelni csak egy pillanat.
Ott pihen Ildikó; s a matrózblúz, ami
parfümével itat dögbogár hadat.
Lábán a pántos, fénylő, vasárnapi
cipő… (Sóváran néztük misék alatt.)
A kanyarban templomig száguldani
látom küllős kerékpárján! S a Nap
lemaradozó izzadt fényszálai,
ahogy vállára kapnak, és ő kacag.
De kanyarba dőlve, sárhányóra ki,
egy busz halálfejes lobogója vagy.
Kijöttek érted templom harangjai.
S kinőtt a síron az új fű ezalatt.

A csibék kaparták az udvarunk
homokját,
napraforgók tövén a legyeket
kapdosták
és megfürödtek óriás tóban,
egy rozsdamart, kékmázú lavórban.

Ha most eszembe villansz, az árok
ködösén,
nagy szemed rám emeled, de már nem
tudom én,
hogy mit is kérsz ott a partszegélyen?
A város füstje megfúlt a szélben.

– Mit is süt ma egy asszony? A fákon
megmarad
bugyborékos, nyirkos szövődmény, a
telt zamat.
Harapjunk beléje, mint két bolond!
De szemedbe kiült a csönd, a gond.

Hol is volt ez az árok? Nem tudom.
Zöld, kaján
nap törte át ködünk, s mint napszámos
a kapán
elfogy, ha földre veri az éhség,
elfogyott a nap. Lompos sötétség

állt közénk és sós mákkal hintette
a partot,
s lassan mind elmerült, mit többiek
akartok.
Elmaradtál a zizzenő fűben.
Meleg nyom csak, hol melletted ültem.

Ha így látnál, csibékkel, szeretnél.
De miért
kellenél te? Szép nappal, jó reggel
álmokért
kiáltgat rám egy kócos hegedűs,
fütyülök csak, nem vagyok egyedül.

A konyhaajtón magas küszöb.
Ott ültek sok este rokonaim.
Ölünkbe hulló éjszakáktól
lettünk áttetsző akvamarin.

Közös álmokból kiömölve,
mint július fehér kavicsai,
napraforgók sötét szárnya alatt
a szó kezdett aranylani.

Csillaghullást néző kisgyerek,
láttam, fabimbók ágak végiben
fémzenével kipattogzanak
s nagyanyámra úsznak, mint mély vizen,

egy elképzelt-megtörtént mesén.
S nyílnak ráncos homlokú fején.

– Húsz éve, hogy Pesten a könyvkötészet
becsukott. Azóta Noufer úr privatizál –
meséli nagymama s közben megáll
a kötés is, az idő is. A dombkörnyéket
látom én: egy májusi délelőtt
csókjaiban tündököl a föld, a kerítések
rácsán még átugrik egy fekete madár,
de az orgonaág már csupa virág.
Dombon áll a büszke, sárga templom.
Lajos úr pap lett és mondott sok zsolozsmát
sárga templomában –
kiabál a csend ma, pókos a vén templom.
A domb! Szeretjük mi ezt a dombot!
Szeretjük ám nagyon!
Bátyámmal szép volt minden nyári est.
Békák kuruttyolnak, a kertész vigyázva ereszt
fekete kútjába csomós kötelet
s mezítláb öntözi a virágokat.
Homályos este oly ezüstös, fehér lesz a hold,
virágok tövére mindenütt alvó bogár hajol.
Holdas este szeretem a leányokat,
akik megállnak a léceken túl.
Este van, nem látom őket, csak alakjuk vibrál,
puha idomjaik s hajuk illata rám száll,
szívemben a bánat egyre lazul
és oszlik, ha virágot adok én
nekik. De a gondolat furcsán mélyre kanyarul!
Még jó, hogy az örökös környezet benyúl
és visszaránt. A lámpa ég feketén,
és olyan az este, mintha hanyatt fekvő
ájult lenne: nagymama meséje kihűlt régen.
A dombra hosszú árnyék vetődik. Ott van.
Mint Noufer úr talpig feketében.

Valami úszik reggel a levegőben,
zümmögés
kísér és párás a selymes törökszegfű.
A temetés
alatt
még hullt a harmat,
kéken és sárgán és zölden a fákon
kandit az érő, súlyos gyümölcs: alma,
a körte és a
barack.

Sétának szép volt a jó gyaloglás: porrá
tört álom.
Ragyogott a sok szegényházi anyó s a
kék lábnyom.
A lány
bús, meszelt ládán
aludt, fehér kórházi ingben: szőke
hajából zökkenők szórták ki a napot,
senki se hiányolt
papot.

A kofák külön kullogtak és külön a
diákok,
kik meghívtak engem is maguk közé.
Sátorok
gyöngyös
pofával, vörös
tollakkal hulltak elénk a lompos
dombok fái alól. Valami kósza
szent ős ünnepe
volt ma.

Menj szeretőnk, ki nem szültél nekünk szőke
gyereket!
Sírtunk és szomjaztunk hegyen a mustra a
sír felett.
A hold
bazsarózsa kelyhe szórt
mézet a nyakunkba, mikor este lett,
s kék és fekete mandula-szemünkben
a vágy és a bánat
egyszerre
reszketett.

(Tuli nagybátyám halálára)

Hát mire jó ez a lomha csend itt, ha
tekinteted lapul mélyén, s arcom kutatja
az oszló hulla lenn?!
Mi hozott lábam elé, az örvény, az ár?
De hova tűnsz te szomorú ködkép?! Szavamra várj,
várj véres bogyók közt!

Igyekeztem mindig tiszta ésszel mérni, mit adtál,
a zajt, a csendet is. Bátyám, miért is zavarnál,
mint a babonást? Jó
vágyva lépkedni nők után szőlős dombokon,
s meglopnunk a fanyar venyigét, míg jó rokon,
nyugton aluszol már.

Már egymásra hajlik remegőn millió
fűszál, kúszik az árnyék, duzzad a víz is,
terjeng a halszag.
Bandzsít a nappal: a vad hegy szánalmas
bús fej sisakját ölti fel szemben. Varangyok
édene lesz a táj.

Még néhány perc, s tömör rézből kikel a hold.
Cikkan majd sűrűn az oktalan hal aranyhasa
s egy lány fehér húsa
meg-megdidereg a hűvös suhanástól,
összeborzad a forróságtól –
öleli valaki.

Amikor pirkadt, Ibolya néném már vezetett,
odaérve, sűrű hajnal úszta körül a Várhegyet,
szédítő mélyben láttam a Dunát s a híd felett
félúton éppen megállni akartam,
de Ibolya néném nem engedett.
Nem egyedül voltam: álomkarikás szemmel
jó néhány gyerek
rótta a kialvó lámpák alatt a hegyet,
vicinális hozta, vonat és hajó a virágos rengeteget,
kikeményített inget, vasalószagú szoknyát,
tisztára súrolt kezet.
A kapu, mint az angyalok átjáróháza fejük felett,
nyitott szárnya szőnyegként omlasztott
lábunk alá mesebeli ígéretet.
Mindenki megújuló szívvel lépegetett,
mintha forró bor gőze szállt volna,
s az orr remegve szívná a szegfűszeget.
Rendőrsisak se csikordult,
mikor virágok súrolták a lószügyeket;
mikor feszes táncba ingereltek csípő legyek,
szoborként tűrték, hogy farkuk bojtjával
játszik a gyerek.
Hajnal volt még, de az arany tornyokon reggeledett.
S hogy elérte a kaput a batyus, fejkendős menet,
valahol bent megadták a jelet,
és az alabárdok felfénylettek a tömeg felett.
Egymásba akadtak, mint szarvasok, ha verekszenek.
A kapuszárnyra mély dörejjel ráverték a reteszeket.
Lovasrendőrök terelték vissza a jöttmenteket.
Odabent elindult az álom-menet.
Amilyen Ibolya néném álma lehet.

Le, a mély Duna-parthoz érve elaludt minden gyerek.
Megtört kis testünk összegyűrte az ünnepet.
Bejutni nekünk azon a kapun nem lehet.
Vissza, Ibolya néném kézen vezetett.

Elefántcsont ház és ajtó.
Elefántcsont alom s padló.
Elefántcsont lovászrajkó
kiált rád, hétalvó vad ló!

Sörényed lángot vetve ég.
Nyalod elefántcsont kezét.
Diónyi szikra pattog szét,
ha csontpadlóhoz patkód ért.

Elefántcsont lábszára majd
megabroncsol, mezőre hajt.
Lesz ott lótánc, ugrasz is haj,
csontlovacska, nem ér a baj.

Amikor együtt rohanunk,
csillagok súrolják hajunk,
ahogy a selymesvizü Ung
először mosta derekunk.

Mert mi leszünk, ki repesünk,
elefántcsontba rejtezünk,
de Földön átemelkedünk,
fiú és ló egyek leszünk.

Elefántcsont ajtó tárul,
hajnal feszül kantárszárul
istállóház csontlováról.
Szarvasűző szem is ámul.

A külváros ezüst esőbe süpped,
       az utca csupa buborék,
virág harangja a szikrázó csöppet
              szétszórja még.

Zsi komoly ráncot húz arcára éppen:
       Apám a pék, majd elfogat!
Szemévé lesz, ahogy rázúdul kéken
              az alkonyat.

A pék kemencéje átderengve
       szoknyáján süt, lánggal lobog.
Hogy férhet ennyi harag a szivedbe,
              lángustorod!?

Sűrű illatban áll esőben a pékség,
       szakadj már ajtajátol el!
Egy kürtös görnyedt kabátomban hétrét,
              egy új Sorel!

Nálam kétszer ekkorább, s bajsza: ennyi!
       Hátát ablakhoz veti, áll.
A lova rúgkapál, ha nem adsz enni,
              s ő trombitál.

Erre a hangra az álom szétlebeg,
       hálóingéből kiugrik
s végigkutatja apád Erzsébetet,
              dühe piroslik.

Lisztfelhő fölötte, ahogy elüget.
       Megsütne ő, mint egy lángost.
Jöjj, tegyük a holdat, szép, sarki követ,
              mialánk most.

Van benne hegy, völgy, de mégis inkább ágy.
       Jó kerek, fejtől a lábig.
– Te csak trombitálj!… S kutat a pék tovább
              hajnalhasadásig.

Az égből jöttek egyre csak
az égen túlról jönnek
mint tengerész a meztelen végtelenbe lendül
a fák bójái közt s a tölgyek
mosolyában repülőknek
dala duzzad zendül

Ha az Eiffel látna titeket
csörrenne az orra
félrebillent sisakján ingana az este
ezüstfürtös füst alatt
várna Párizs teste

Vihar előtt a kék világ vihog még
de csipkeszájú lányok mosdatják a bordélyt
ujjaikról ingükből terjeng a Chat Noir
(Rops bácsi* pórázán feszül a gyémánt nyál)
lakkcipős lábuk föling még
kitárja előttetek bársonyos benseje mikéntjét
az utcák is rengenek –
s ti énekelni kezdtek „rózsaujjú hajnalt”
s más homéroszi szlengeket

Fénylő fejetek körül az áldott földre
szirompuhán ha lóg az est gyümölcse
takarót Párizsra vetők
az Eiffel alkony-karokkal lehajlik
s nyüzsögve indulnak alóla
a katicabogarászó
kéregetők

* Rops bácsi (jegyzet)

Az alkonyatban bolyhos szirmokkal virágok csukódtak össze.
S elfeküdtek agyag ágyaikon, mint takarók alatt a szeretők.
Zsire, a péklányra gondoltam minduntalan – ti, ki tudja,
milyen éjszakáknál időztetek. Nem hallatszott más,
csak a fojtott ropogás, amint millió béka nyújtott háttal
a tóba hullt, s hamvas cserepekre tört a komoly tükör.
Nézzetek hátra, mi lett szurtos városunkból? Talán
féltek a rideg téglagyártól, és hidegen alszik
lábatoknál a homokhegy? De képzeljétek oda Zsit, kikapcsolt
szoknyáját ledobva! Nem támad ettől tűzvész az egész tó körül?!
Míg fürdőző testetek fehér habrózsát ver fel a fekete tavon,
egyedül heverek a szúnyogzümmögésben összecsukódó
virágok között. Fürödjetek még! Holdbeli
nehéz arany rögként a lábfeje már mellemen pihen.

A zöld halom – alvó mell az őszben –
lélegezni látszik. Majd, ha beles
a Hold, a vak ló csikóját óvja.
Fél, mert zuhogó, vastag este lesz.

Itt csak kihűlt zsongás most a város.
Kordé nyög, ló nyihog – ez a szobám.
Hűs rézkancsóidra gondolok, rád,
s fekete-ezüst láncra a bokán.

Én eladnám mosolyom a réten,
eladnám szempillád seprőit is!
Versem a fakult kána-virágon,
nélkülem, bogárként kergetőzik.

Éveimet is vihetné handlés!
Tudom, nyikorogni kezd a kerék,
ahol csak fölütöm majd az ágyam –
szerelmem, térjek csak vissza, eléd!

S elképzelem: hajnalok szügyéről
mennyi férget fésülnék ki veled,
legyünk tiszta, mint lovarda-páholy:
tetűnket, mindet, szétengeded.

Hogy kerekeim mind szétgurulnak,
vak lovamnak nem lesz tréfás kedve.
De mégis hajnal, majd meglátnád:
fénylene Nappal s Holddal az este.

Puha, barna meztelenség.
Melled rügyén döfő fulánk.
Ánizs-szagú s tikkadt tigris
ugrásával hull a ruhánk,

s Szkülla-Kharübdisz combjaid
izzó lejtőjén dőlve már,
mint elsüllyedt földet, szemed
könnyes lángokkal körbezár.

Szent szeplők a hajnali porhóban.
Kitakaródzó Zsin csókom oson,
és meglesem, csípőjén hogy dobban
gyönyörű ütemünk arany dobon.

Fakoronák lettek a rímeim!
Idegen lányok mosolya de rég
suhan, mint árnyával a Zeppelin…
– Violán csak nem a Múlt tüze ég?!

Múlt tüze loppan lábujja fokán?
A forrás szomja vagy, Történelem?
Hány lányarccá válsz szét Zsi nyakán,
hogy egyetlen arc légy verseimen?!

Múlt tüze perzsel bűbájú bokán?
Szerelmem emlék – bár sohasem volt?
Hány szem bogarából néz Zsi puhán!
Rózsád szirmait kéne tagadnod?

Történelem, nekem lányszemből állsz.
Benne láttam ölük rózsájáig:
míg Zsi göndör páfrányosából szállt
a vers, lét-alatti lány, a szádig.

A nedves tájon bólogatva süpped,
fűből kinő a buborék,
kandi ernyők lombja mögötted
kéklőn elég.

Zsi komoly ráncot húz arcára éppen:
„Harminc napja nem láttalak!”
Tág szemében virágom fényben,
a Nap matat.

Az estben Zsi a dombon áll derengve,
szoknyája rám hajol, velem egy,
parti fán megért s szemezne
rőten a meggy.

De mintha neki fordítana hátat –
„Harmincnapos lesz az új lakat!…”
Tárd másra virágos bokádat,
s ne lássalak!

Rázzon a szabadság, ahogy csöpp cicik
hamis dombjába számat ásod!
Világgá többé nem viszik
boldogságod.

Magát zárt karokkal lebegteti lent,
és zöld mosollyal ölel át az este.
Bomlik a felhőkoszorú, mert kifent
a Hold remegő, megnyúlt, sápadt teste.

Imént a Város szállt könnyedén… Utcán
lomha lámpacsóva szikkadt, mint a vér.
Aztán a fák is szálltak, s ami lustán
még itt marad, hűlő mellkasomba fér.

*

Hogy kimentem a szép, forgó hajnalon,
várt ott a hídnál szomorú alkalom;

egy ismeretlen, lágy bóbitájú lány
sosem látott virággal ott állt csupán.

Híd alatt sötét volt, hulló holdfejen
verődött vissza a kékült hegyperem,

s a Város arcélén vöröslött a bűn,
s ő véle párban, mint két vessző az ű-n.

Mesterek ölében ült – látszott baján.
„Hát lovacskázni, mondd csak, jönnél alám?!”

„Inkább az ágyadban gyógyulnék előbb.”
Hídlábtól hídlábig vártuk az időt.

„Virágod lecsüggedt, gyógyulhatsz-e még?”
„Múlna a lázam, ha léphetnék feléd” –

mondta, és lampion volt a láz, vetett
bozót-szeméből leszelt virágfejet,

utána is kapott, úgy ért közelebb…
Hullott szirmából lett szemfedeled.

A város, ahol télen
Annás kádárok aludtak,
lázban ég. Lámpafák alatt
a kádárok berúgtak.

Most részeg, rezgő estén
ha rímet hajint a szél, reszket.
Esthomályból gúnyolódó
lányok nyújtják: vesd meg! Vesd meg!

Ti is, jó költők, a város
lemeszelt sarokján
tikkadtan elégiáztok,
iskoláz boszorkány,

s veri a taktust tapsa.
Angyal ás egy vermet.
Szív helyett, ti, kővel-költők,
dugaszolnak versek.

Vérünk majd ha tüzesíti
a sárga sodrú lőré,
jön a cigány, s elvarázsol
részeg hegedűvé.

Megláttál-e,
amint lompos útról jöttem,
merész szemekkel
fürge csavargó,
üres kezekkel,
kicsit piszkos szájjal,
hol vidoran tanyázik még
valami a tankcsapdákból.
Ismerlek már,
elképzellek magamnak:
Fehér vagy,
mint duzzadt vászonlepedők,
ha lenge illatuk
elcsavarog a léceken át.
Vasaló melegével átjárt párnán
kezedben lenne álmodni jó.
S fürdődből jövet
kitárnám karomat
mindenkinek.

1

Először volt Anna,
és megviselt úgy,
mint ahogy szeretőt
csak megigazult
szerető tud
megviselni.

Aztán jött a többi.
És megviselt mind.
De végül jött Teréz –
virág bólint kint,
piros és vad,
olyan, mint ő.

„Temetésemre jön.”
Leszek szép mese és
fürge ballada
az egész temetés,
népünnepély
s pletykatéma.

És azt fogják sokan
mondani, hogy
volt egy lány, Teréz…
Hallgass, csillapodj.
Meghallani
nehogy rohanj!

Teréz, Terike, te…
Szerettelek pedig!
Öt hosszú napja se,
hogy csókunkat vetik
lábak elé
az ablakok.

2

Ne felejts, Kékszemű!
Szám húsa szád husán.
Néha majd nyár után
Szentes is fölneszel:
Csú bácsi üvegbe
szentképnek térdeltet.*

Egymáshoz ragasztva
látható a csókunk.
Növésnek indulva,
ahogy indázódunk.
„Szűk nyakán keresztül
hogy tettek üvegbe?…”

Tedd majd az ágy fölé,
hadd kezdjünk nőni, ha
csillagos sötét lesz.
Kidugva nyelvedet
keskeny üvegnyakból:
elérlek! S szerethetsz!

* Csú bácsi üvegbe szentképnek térdeltet (jegyzet)

Szabó Lőrincnek

1

Ha lábam már a vízbe lógna,
s üres homlokkal térdemen
soká itt elhevernék, én csak
nevetnék tükörképemen.

Gyűrűzne lent, én azt hihetném,
mindjárt szétfolyok, s majd aztán
a lassú, meghitt sodratásban
felszín alá oszlik fajtám.

Ha testem zöldes víz locsolná
– de jó meleg az ömlő víz! –
meghalok, tudnám, és örömmel
hagynám, ha a Nap-küllő visz.

2

De míg számban érik a dunaíz,
vetkőzik, futkos s hív, hív a tíz-,

a száz-szemű tömeg: rám mosolyog.
– Viszolyogna, ha elosonok?

Ha megszakadna a telítődés,
s nem volnánk tarka terítő és

nem éreznék, a vérük hogy suhog –
váratlanul csak fölfordulok?

S miként, mint árnyék a napozóra,
dögöm úszna, s harapna orra,

ahogy peckesen a koszból kiáll –
s nem megy neki, ki éppen pisál;

a víz, érzi, nem áraszt meleget,
mit máskor combjára keneget,

közös lében véle hullám vagyon –
s váratlanul majd megforgatom:

kivel szívesen levegőt se vesz,
zöld orral jön csak – s bőrén nincs retesz!

Pórusai kortyolnak szabadon.
Könnyedén magammal ragadom.

3

Vízben csücsülve vidoran
valamennyi szemét rám veti
a kedves százlábú tömeg. Leány-
szem pásztáz… jólesik neki

ki-be dűlt foltozott csónakom,
s hogy lelógok róla, míg sudár
rézvörös nyalábjával rajtam
inog az alkonyi napsugár.

Orrom tele van vízszagommal,
lábfejem ráncosra ázott,
bíz’isten úsznék (már, ha tudnék).
Most víz hintáztat, s hintázok.

U t ó i r a t

Ha lábam így a vízbe lógna
s nem volna itt már senki sem,
nem írnék verset (én nem hiszem).
Hintázna fejem nagy vizen.

Czétényi Vilmosnak és a Misztótfalusi Kis Miklós Népi Kollégiumnak

1

Magad gondjába burkolózva
a párás tájon átlebegsz,
a lámpa ring s ringatózva
a tóra tűz száz holdfejet:
arany körték és fonnyadók,
ha zúg a szél, mind elmerülnek,
tél űz derengve és „hahók”
szaporodnak-keserülnek.
A földbe túr a tél, a porba,
hol heversz – ő ideér.
A köd lehúz, a porba fojtva
minden szép mesét.
Hát itt dúlt a forradalmad, mondd?!
       Szűrt bor piros vért kívánt,
ereid vágva, hogy már kifolyt,
       így lett vörös a világ!
Magad gondjába burkolózva
       halódhatsz itt, heverő?
Ha les a dér, szádon bimbósodjon
       még a rőt erő.

2

Ó, valóra kéne váltani
vad, tűnő ígéretet,
kitárom karjaim, ha hív,
kezeimre nézzetek.
Mint régi misén a szent körül
vértesek – helóta nép,
álljunk mi itt hát –, fölöttünk ég,

alattunk szép szakadék.
Számodra, pajtás, mi az ígéret?
Szúrós kalmár vagy?
Pénz?… Több?… Új világ?
Vagy nő kell? Csak álom-virradás vagy?
Télben menetelnek a katonák,
és dombokon, hol háló hull a
vadra, kígyózik lassan már a füst,
mert alant a város tűnt a ködbe,
robbant a rom, s csak fénye volt ezüst.
De nézd, a beton hogy tör magasra,
hogy kényszerít! Hogy leigázzon majd…
A látóhatár szürkén, derengőn
titkolja még a kék szuronyos rajt.

3

És összecsapnak ott a peremen,
tanyáidon, élet, ingatag
lelkek remegve figyelik: távol
mint küzd egymással a két csapat.
Aztán újra csurog a kristálybor,
sarjad villódzva a fű.
Lusta kádárok emelnek várost
– szemük vidám és keserű.
Legyél pajtás az építők közt!
       Szeretők nagy éjjelein
boldogság jár át újra, nyár lesz
       megint.
Valóra te fogod váltani
       a vad, tűnő ígéretet!
A büszke új… a várt világ benned
       lebeg.
Világos, tiszta gyolcs ha lobban,
       világos már az énekem,
megérti századom majd, tudom,
       hiszem.

4

A porban ha nevetsz galádul,
elfogadnál cimborádul,
te rossz, te bolond, te vad leány!
– Ó, sárba húz már ez a tánc!
A város szenderül, s loppan
keserű ajkadon a csók,
már száz ősz hold virít a tóban,
arany körték és fonnyadók.
Tél, ölelsz, s menekülni
miért, miért is kéne már?
Hajam szőke zuhatagján
oly tiszta fénnyel ült a nyár.
Megtanultam én dalolni,
hűvös télben az értelem
mondja ki, hogy visszanézzél,
s előre szálljon énekem!
Kitárom kezem a télben,
nő a nyugalom, bizalom,
s kicsúfol szomorúság,
fakó lány, csúfol a dalom.