Utunk de messze, s hóhagyó
és vérpiros, és meggyveres,
a lélekalja télhagyó,
férfinép vagyunk, fegyveres.

Mikor téged vetkőztetünk
előbb hajad sátra hull szét,
piros tüzü freskón leszünk
örök testőreid ismét.

Te lentről fel, mi meg onnan
nézzük majd a meggyverö rét
közepén, hogy fűre hulltan
sötétlik a szoknya köréd.

Mint egy bíbor margaréta
közepe vagy meztelenül,
sziromként a szoknya szét a
fűre simul, kezünkbe dűl.

Utunk de messze, s hóhagyó,
és vérpiros, és fegyveres!
Piros tüzü freskón te Hó,
ne olvadj el, nevess, szeress.