Hát kinek tányérján reszketsz, kocsonya?
Hát kit altat a trombita rigózó, rekedt zenéje?
Maholnap a föld, hol nadrágom megnyitom,
sem a miénk, ha megmosom veséim sós vizében.
Nyakszirtünkön mászik a tank – a boche kiköp,
lovagkeresztesek lángszórósa nyit piros halált.
Erkélyük tűzrojtján csüngve a nénik
szitává lőtt kötényükbe fölkapják a határt.
Hát mért érzem, hogy jó volt itt vesződni,
kányavisongás közt ólakhoz görnyedő derékkal
szökni a szíj elől, vonszolva haragom,
de ünnepen, harmatos avaron szállt a derék had!
Szálltunk, mert rongyaink hasadtan lengve
sok furcsa cselre s víg mókára adtak jó okot,
ma szuronyt hajigál a néma erdőn
az idő pengve, hol ajzó idegzettel gallyt lopok.
Hát kinek tányérján fénylesz, kocsonya?
Hát ki táncol az idegen, rigózó, rekedt zenére?
Olyanok vagyunk mi most, mint a falkák,
ha mögöttük tűz és előttük tűz a messzeségben.
Ablakból ásít éjre a sötétség.
Nincsenek tiszta, mélységes álmok, ha virradat ég.
Könnyeim meggyűlnek lassan a számon.
Életem! – Hisz’ nem is éltem. Engem ki hív haza még?