Sápadt, hamvas lábad a térd fölött,
combhajlatod hol öledhez ér,
rőt sebhelyet mutat.
Emlékszel, milyen vad izgalom forrt
szememből rád?!

Fenn az éjben még állnak a hidak.
A víz sistergő örvényben tölgyet hord
izzó karján.

Tékozló tó a föld,
hánytorog, csap,
s a perc: mint kettőnk fűágyain,
amikor rohamozó szám
piros sárkánya tépett.
Árvíz és szenvedély – enyém s övé: egy!
Rád forrni
s házak szűz derekát dönteni lábam közé
– tajtékos ár! – ugyanaz.

Árvíz van, Szűz!
Tanulok ölelni.
A szenvedély testet ölt a hídnál,
s lesem a vas ahogy fogadja,
s miként a fa, a kő,
e sok leány hogyan
hömpölyög boldogan!