Mandulafánkon fehér korona.
Úgy áll, úgy száll, hogy a telihold
hintázik rajta ritka éjszaka,
és mezőnek vág a szive-holt.

Vinne kis tenyerébe gügyögve
mandulaágat, hótól cukrosat,
de ahogy mezőn ággal átalér,
markában csak csupasz váz rohad.

Csontváz, elsírta gyöngyeit. Elfolyt
csillagával hogy ékszerezze,
kit üveghasú kályhatűz becéz,
s ablakhoz lép, hogy kinevesse.

Ha, ahogy az öreg nénik mondják,
kaptáraikból kirepülve
most angyalok szánkáznak a tetőn,
mért sír valaki földre dülve?

És fönt az Úr, ha úr, mért nem segít?
Egyiküket vígasztalónak
ezüst ablakból mért nem veti le
hosszú szárnyú simogatónak?

Szikrás telihold süti a mezőt.
Mandulafánkat didergeti.
Julianna, nevednek éjjelén
dől a hó. Útját is elfedi.