A külváros ezüst esőbe süpped,
       az utca csupa buborék,
virág harangja a szikrázó csöppet
              szétszórja még.

Zsi komoly ráncot húz arcára éppen:
       Apám a pék, majd elfogat!
Szemévé lesz, ahogy rázúdul kéken
              az alkonyat.

A pék kemencéje átderengve
       szoknyáján süt, lánggal lobog.
Hogy férhet ennyi harag a szivedbe,
              lángustorod!?

Sűrű illatban áll esőben a pékség,
       szakadj már ajtajátol el!
Egy kürtös görnyedt kabátomban hétrét,
              egy új Sorel!

Nálam kétszer ekkorább, s bajsza: ennyi!
       Hátát ablakhoz veti, áll.
A lova rúgkapál, ha nem adsz enni,
              s ő trombitál.

Erre a hangra az álom szétlebeg,
       hálóingéből kiugrik
s végigkutatja apád Erzsébetet,
              dühe piroslik.

Lisztfelhő fölötte, ahogy elüget.
       Megsütne ő, mint egy lángost.
Jöjj, tegyük a holdat, szép, sarki követ,
              mialánk most.

Van benne hegy, völgy, de mégis inkább ágy.
       Jó kerek, fejtől a lábig.
– Te csak trombitálj!… S kutat a pék tovább
              hajnalhasadásig.