(Balzám Béla emlékére)

Megint tőrbe csalna csend
dúlt, kiégett templomon.
Előtte patakja cseng
és fönt, fönt a szent torony
csúcsán zöld kakaska leng.
Szél zúg. Hull a szenny, korom.

Mögöttem dombok, nádak.
Talán csak sejteni ezt.
Mákszirom-szinű szájat,
a fojtott esteli neszt –
röpül s ragad magával
a bűvös, neszteli est.

Mögöttem tengerek tán.
Sötétben sima tavak.
Szemedet te veted rám
tengeri szelek alatt.
(Mint fény a vad beretván,
a Hold rám lopva halad.)

Világunk megváltani
akarod-e még velem?
Szívemből kihullt Anni,
mint kipergő búzaszem.
Nem vár rét… ráhajlani
kivel űzne szerelem?

Mint a Pokol mezején
Héraklész s cimborái
s Hülász a lét peremén
nem szűnhet soha fájni
– űr tátong a Menny helyén
s kígyózó, sorvadt fái –

s rohan mind, hol tűzfolyam
tornyosul a mezőkön,
mindent vesztve úgy rohan
véresőbe özönlőn,
ha angyal int boldogan,
s várják, szóljon: Mennyből jön!

Így bolygok minden úton.
Nézd! ingéből kilépve
szeretőm csak a húgom!
Húgom a Vágy. Mivégre
csapna rá szomjam búgón
meddő Léda-ölére!?

De ne nézz bajaimra…
Boldog vagy te a Mennyben?
Úgy képzelem, mintha
kisfiú súgna bennem.
Pávát rebbentő hinta
kapudig száll szívemben.

Kígyó kúszik – elporlad.
Szörnyű arcú fantomok,
mint a víz, úgy elforrnak,
üvölt száz gonosz torok,
vessződ suhint s nem forrad,
örök seb lesz a nyomod.

De nem! Az égbolt ágyán
nem vagy te bosszuló angyal!
Énekelsz. S mindjárt márvány
testtel lép eléd a dal.
Nem-álmodott fény vállán
tűz rád csillámaival.

S ki alkotója voltál,
tudod, az Istent dicsérd,
ki azúr útján sétál
tiszta alkotásodért.
– Te, Égi Ifjú! szóljál,
most, hogy látomásod ért!

Mert boldog, aki naív!
Ki játszani merészel!
Lelkében csatát ha vív,
telik tücsökzenével,
végül csak egy szép nagy ív
áll a csatán csendjével.

És az Ívnek tetején
Szemiramisz kertje él.
És ha nyíl zúg feketén,
elkerüli, elvetél.
És az ember ív-hegyén
fele se-por, fele szél.

… Volt-varázslat – elveszett.
Ó, nélküle, mi, rosszak!
Értünk esdeklő kezek,
ti soha nem halottak.
Boldog, ki – Naiv Szemek –
homloka alatt hordhat.