– Húsz éve, hogy Pesten a könyvkötészet
becsukott. Azóta Noufer úr privatizál –
meséli nagymama s közben megáll
a kötés is, az idő is. A dombkörnyéket
látom én: egy májusi délelőtt
csókjaiban tündököl a föld, a kerítések
rácsán még átugrik egy fekete madár,
de az orgonaág már csupa virág.
Dombon áll a büszke, sárga templom.
Lajos úr pap lett és mondott sok zsolozsmát
sárga templomában –
kiabál a csend ma, pókos a vén templom.
A domb! Szeretjük mi ezt a dombot!
Szeretjük ám nagyon!
Bátyámmal szép volt minden nyári est.
Békák kuruttyolnak, a kertész vigyázva ereszt
fekete kútjába csomós kötelet
s mezítláb öntözi a virágokat.
Homályos este oly ezüstös, fehér lesz a hold,
virágok tövére mindenütt alvó bogár hajol.
Holdas este szeretem a leányokat,
akik megállnak a léceken túl.
Este van, nem látom őket, csak alakjuk vibrál,
puha idomjaik s hajuk illata rám száll,
szívemben a bánat egyre lazul
és oszlik, ha virágot adok én
nekik. De a gondolat furcsán mélyre kanyarul!
Még jó, hogy az örökös környezet benyúl
és visszaránt. A lámpa ég feketén,
és olyan az este, mintha hanyatt fekvő
ájult lenne: nagymama meséje kihűlt régen.
A dombra hosszú árnyék vetődik. Ott van.
Mint Noufer úr talpig feketében.