Az égből jöttek egyre csak
az égen túlról jönnek
mint tengerész a meztelen végtelenbe lendül
a fák bójái közt s a tölgyek
mosolyában repülőknek
dala duzzad zendül
Ha az Eiffel látna titeket
csörrenne az orra
félrebillent sisakján ingana az este
ezüstfürtös füst alatt
várna Párizs teste
Vihar előtt a kék világ vihog még
de csipkeszájú lányok mosdatják a bordélyt
ujjaikról ingükből terjeng a Chat Noir
(Rops bácsi* pórázán feszül a gyémánt nyál)
lakkcipős lábuk föling még
kitárja előttetek bársonyos benseje mikéntjét
az utcák is rengenek –
s ti énekelni kezdtek „rózsaujjú hajnalt”
s más homéroszi szlengeket
Fénylő fejetek körül az áldott földre
szirompuhán ha lóg az est gyümölcse
takarót Párizsra vetők
az Eiffel alkony-karokkal lehajlik
s nyüzsögve indulnak alóla
a katicabogarászó
kéregetők