Beleszerettem és megöltem.
Tiportam. S testébe botolva
egyszer a nap ott ért a condra
fölött: tölgyként, haragoszölden
emeltem s fontam a karomra
dögét. – Így még meddig vesztődjem?!

Ha számra napfény-pára tólul
s átaranylik a mellkasára,
mint boruló döglégy-fény a sárra,
kész kinccsel megrakott hajómul:
elfagyott lelkem álruhája?
Förtelmére, mint takaró hull.

És akkor, mint Jézust az öszvér,
meleg párámba takargatom.
Zokogó szent, szent lelkem adom.
Kéklő tóvá olvad az ősz dér,
belefürdetem minden bajom,
s esdek: Fogj! Szívedre kötözzél.